A zsidó bölcselet azt tanítja, hogy „minden a szerencsén múlik, még a Tóra tekercs [sorsa] is a frigyszekrényben” (Ávot deRábbi Nátán, Nászó 134:1). Márpedig ha mindennek a világon szüksége van szerencsére, azaz sosem lehet tudni, még a legjobb szándék mellett sem, hogy miként fognak elsülni a dolgok, úgy ez bizonyára igaz az ünnepnapokra is.

Több, mint 3332 évvel az egyiptomi kivonulás után, több,  mint 1300 évvel a Babilóniai Talmud lezárása (szerkesztése) után egyértelműen látszik, hogy Áv hónap 15-e a zsidó ünnepek legnagyobb „comeback”-jét produkálta. 

A Talmud (Táánit 26b) részletesen leírja, hogy a Misna idejében mi mindennel ünnepelték ezt az egyébként történelmileg is fontos napot. Ez volt a párválasztás ünnepe és a következőképpen zajlott: “Rábbán Simon ben Gámliel mondta: Nem volt Izraelnek nagyobb ünnepnapja Áv hó tizenötödikénél és Jom Kipurnál. Jeruzsálem lányai mind kölcsönkért fehér ruhát öltöttek. […] A leányok mind kimentek táncolni a szőlősbe, [és az agglegény fiatalemberek odagyűltek]. Mit mondtak a leányok? ’Ifjú! Vesd reánk szemed. [A szép leányok ezt mondták:] Nézd, mit válassz magadnak! [A jó családból származó leányok ezt mondták:] Ne a szépséget nézd, hanem a nemes származást! [A nem oly szép külsejű leányok ezt mondták:] „A csinos külső megtévesztő, és a szépség hiábavaló; de az istenfélő asszony, ő csak az igazán dicséretre méltó! (Példabeszédek 31:30)”

Mint mondtam, ok bőven akadt arra, hogy ez a nap kiemelkedő ünnepnappá váljon a zsidó kalendáriumban. Lássuk csak sorjában:

Mint ismeretes, a zsidó nép, Mózes vezetésével negyven évig vándorolt a sivatagban, hiszen annak a nemzedéknek, mely csodálatos módon elhagyta Egyiptomot, ki kellett halnia. A kihalás azonban nem véletlenszerűen történt. A megfelelő kort megéltek minden évben Áv hónap 9-én este megásták saját sírjukat és belefeküdtek. Másnapra vagy tizenötezren közülük nem ébredtek fel. A negyven év leteltével úgy derült ki, hogy véget ért az átok, hogy nem halt meg senki. Mégis vagy egy hetet vártak ebben a sorsdöntő évben és még egy pár este befeküdtek sírjaikba egészen Áv hónap tizenötödikéig, mely telihold lévén jelezte, hogy immár bizonyosan vége az évtizedekig tartó átoknak.

Áv hónap 15-e volt az a nap is, amikor a nép vezetői megengedték, hogy a törzsek (12 volt belőlük) egymás közt is házasodjanak, megkönnyítve ezzel a párválasztást és megoldva számos vallásjogi problémát az öröklés területén.

Szintén ezen a napon szűnt meg Benjámin törzsének kiközösítése, melynek okáról és az azt követő véres polgárháborúról a Bírák könyvének 19-21. fejezetében olvasunk. (ezekről és más Áv 15-hez kapcsolódó eseményekről lásd Misna Táánit 4:8 és Talmud 30b-31a Rási magyarázataival).

Ezek az örvendetes események mindenképpen méltóvá tették Áv hónap idusát az ünneplésre, ugyanakkor a rabbinikus hagyomány világában ez a nap az évszázadok során már kevésbé emelkedett ki a zsidó naptár napjai közül. Talán a diaszpóra általában borús és nem ritkán véres valósága, talán a környező kultúrák behatása állhat emögött, egy azonban biztos, Áv 15-e szinte a feledés homályába merült.

Egészen Izrael állam megalakulásáig. Történt ugyanis, hogy a nem valláson alapuló zsidó állam keresve saját hagyományait és a vallási kereteken kívül nyugvó kultúráját, mégis csak a zsidó hagyományhoz kellett nyúljon, ha valami igazán izraelit szeretne létrehozni. Mi sem alkalmasabb erre, mint Áv hónap 15-e, Tu beÁv, mely kiváló lehet egy quasi zsidó Valentin-nap megalakítására.

Persze a szekularizálni kívánó derék kultúrforradalmárok legrosszabb rémálmukban sem sejthették, hogy azzal, hogy ezt a jobb sorsra érdemes rabbinikus ünnepet pont kitartó propagandájuk helyezi fel és teszi ismét pirosbetűs ünneppé a zsidó naptárban. Mindennek hozadéka, hogy még a rabbinikus (ortodox) hagyományoktól tisztes távolságot tartó izraeli (és most már diaszpórai) zsidóság egy olyan régi-új ünneppel gazdagodott, mely felkelti az érdeklődését a hagyományok iránt még azoknak is, akik azt gondolták, hogy a zsidó identitás 1948-ban, a független zsidó állam kikiáltásakor kezdődött.