Még a városban is, de főként a parkokban lassan virágba borulnak a fák. Egy szép és ősi szokás van ilyenkor, Niszán hónapban, azaz tavasszal, amikor a természet megújul, mégpedig, hogy egy különleges áldást mondunk a virágzó gyümölcsfákra. A szokás eredete a Talmudból származik (Babilóniai Talmud 43b) az áldás pedig így hangzik magyar fordításban: ”Áldott vagy Örökkévaló Istenünk, a világ királya, akinek semmi nem hiányzik világából (melyet teremtett) és teremtett belé jó (hasznos) teremtményeket és jó (hasznos) fákat, hogy emberfia élvezze azokat”.

Bár a fenti áldás hasonló más, természeti jelenségek (pl. mennydörgés, villámlás vagy szivárvány) láttán elmondott áldásokra, mégis a kabbalisztikus irodalom, a zsidó misztika, különleges erőt tulajdonít ennek az áldásnak. Talán ezért is lehet, hogy a Sulchán Áruch külön fejezetet szentel az áldás elmondásának szabályait illetően.

Bár ezt az áldást is, mint más természeti jelenségre mondott áldást csak akkor vagyunk kötelesek elmondani, ha megtapasztaljuk az adott jelenséget (jelen esetben ha látunk gyümölcsfát) és nem kell külön keresnünk az alkalmat, bölcseink rendkívül magasztalóan beszélnek arról, aki keresi az áldás elmondásának lehetőségét (Áruch haSulchán 226, szintén Levus a Sulchán Áruch-hoz írt magyarázatában 226).

 Megoszlik a törvényhozók véleménye arról, hogy vajon az áldást csak kifejezetten Niszán hónapban mondhatjuk e el, vagy esetleg korábban vagy később is. A legtöbb döntéshozó erősen Niszán mellett foglal állást, hiszen mind a Talmud (lásd fent), mind pedig a Sulchán Áruch (Sulchán Áruch Orech Chájim 226) explicit említi Niszán hónapot, mint az áldás elmondásának megfelelő idejét. Hasonló állásponton vannak a kabbalista és hászid mesterek is (Birkei Joszef 226:2, Badéj háSulchán 18). Természetesen ha olyan helyen lakik az ember (északon például vagy a déli féltekén), ahol a tavasz más hónapra esik, úgy akkor kell elmondani az áldást, amikor a gyümölcsfák virágoznak (Aruch háSulchán 226:1, Cic Eliezer 12:20). Érdemes megemlíteni, hogy az első lubavicsi Rebbe a Sulchán Áruch háRáv szerzője akként vélekedik, hogy az áldást az első adandó alkalommal el kell mondani, így amennyiben az ember Niszán hónapban látott gyümölcsfát és nem mondta el az áldást, úgy abban az évben ezt már nem tudja pótolni.

Helyes és szép szokás legalább két gyümölcsfát egyszerre látva elmondani az áldást (mivel a héber „ilánot”, azaz fák szó többesszámban van).

Ami termés „állapotát” illeti, az áldást elmondhatjuk már a gyümölcsfa virágozásának kezdetén egészen addig, míg a gyümölcs teljesen ki nem fejlődött (Misna Berura 226:4).

Annak tekintetében, hogy az áldást el lehet e mondani szombaton és ünnepnapon (Pészách), megoszlanak a vélemények, azonban kizárólag szefárdi törvénymagyarázóknál, askenázi döntéshozók alapvetően nem foglalkoznak a témával. Ebből arra lehet következtetni, hogy szombaton is el lehet mondani az áldást (jegyzem meg, a szefárdi döntéshozók többsége is ezen az állásponton van- pl. Ovadia Joszef a Jechavei Daat c. döntésgyüjteményében).

Nők, annak dacára, hogy általában fel vannak mentve az időhöz kötött tevőleges micvák (parancsolatok) kötelezettsége alól, pont a fent említett okból, jelesül, hogy indokolt esetben akár Niszán hónap után vagy előtt is el lehet mondani az áldást, mégis elmondhatják azt (Turé Even a Babilóniai Talmud Megila traktátusához 20b, fűzött magyarázata alapján).

A zsidó misztika, a kabbala, ahogy említettem különös jelentőséget tulajdonít ennek az áldásnak, mert úgy vélekedik, hogy elmondásával hozzájárulhatunk ahhoz, hogy azon halottak lelkei, akik vagy amik fákban vagy növényekben születtek újjá üdvözülést nyerjenek (igen, a zsidóságban ismert és elfogadott fogalom a lélekvándorlás, de erről majd egy másik írásban). Többek közt ezért szokás az, hogy amennyiben lehetséges egy minján (10 felnőtt, zsidó férfi) legyen jelen és együtt mondják az áldást (egy valaki hangosan, a többiek magukban) ezután mondjanak el egy káddist (gyászolók imáját, melyet halottaink lelki üdvösségéért mondunk).

Szintén kabbalisztikus szokás a rövid szertartás után három pénzérmét (vagy három papírpénzt) adni adomány céljára, megfelelően a lélek három szintjének (nefes, ruách, nesámá).

Más kabbalisztikus források azt is említik, hogy a tórai vers, melyben Izsák megáldja fiát Jákobot és azt mondja: „Fiamnak illata olyan, mint a mezőnek illata, melyet megáldott az Örökkévaló” (Móz1 27:27) olyanokra vonatkozik akik a fenti áldást megfelelő átéléssel mondják.