A Kineret-tó partján fekvő ősi város számtalanszor van említve a Talmudban, leggyakrabban melegvizes forrásai miatt, ahova az ókori rabbik is, sok mindenkivel egyetemben, gyakran jártak rekreációs célokkal. Bár magát a várost „csak” a polgári időszámítás előtt 14-ben alapította Heródes Antipász, Nagy Heródes fia, és az aktuális római császár, Tibériás után nevezte el a Kineret parti települést, mélyről feltörő forrásai miatt már korábban is ismert üdülőhely volt (ősi neve Rákát, már Józsué könyvében meg van említve- Józs. 19:35). A víz főleg a Kineret közelsége miatt vált a város szimbólumává, de Tibériás és a víz kapcsolata itt nem áll meg. A hagyomány úgy tartja, hogy Mirjám csodálatos kútja, mely a zsidó népet itatta a sivatagi vándorlás alatt, a bevonulás után a Kineretben szállt alá és azóta is táplálja azt alulról. Forró vizes forrásai pedig a Noé-féle özönvíz után alakultak ki, hiszen az özönvízről azt tartja a hagyomány, hogy nem csak eső, de a mélyből feltörő vizek is tápláláták (Móz1. 7:11), ezek pedig Tibériás alá húzódtak vissza.

Spirituális tekintetben fontos szerepet az polgári időszámítás utáni második században nyert, hiszen a Jeruzsálem pusztulása után Jávnéba átmenekített Szánhedrin (nagy rabbinikus bíróság) a Bár Kochba vezette tragikusan végződő forradalom után, ide helyezte át székhelyét. Innen a Szánhedrin, Rabbi Jehuda, a Fejedelem polgári időszámítás utáni cca. 220-as halála után már csak a szomszédos Cipori nevű városban ülésezett, ahol azonban be is fejezte működését.

Mose ben Maimon rabbi, a híres Maimonidesz, éppen ezért hagyta meg végrendeletében, hogy bár csak rövid időt élt Izraelben és munkássága jelentős részében Egyiptomban működött, földi maradványait Tibériáson helyezzék el. Úgy tartotta ugyanis, hogy a Messiás eljövetele előtt ismét feláll majd a Szánhedrin, méghozzá abban a városban, ahol utoljára ülésezett. Ha pedig eljön a Messiás és a holtak feltámadnak, ő ott akar lenni a „tűz közelében”.

A város a spanyolországi száműzetés után vált ismét vezető spirituális központtá, amikor az 1500-as években számos nagy rabbi és kabbalista telepedett meg itt. Ez jelentős részben a híres filantrópnak, Donna Graciá-nak (1510-1569) volt köszönhető, aki tekintélyes adománnyal támogatta a városka zsidó közösségét, falat építettet a település köré és jesivákat működtetett.

A „szent város” jelző azonban a gazdag spirituális múlt ellenére is csak a 18. században „ragadt” a városra, amikor a vityebszk-i Menachem Mendel rabbi (1730-1788), a Báál Sem Tovot követő harmadik hászid generáció egyik vezetője, akit a mezericsi Mágid halála utántól az első lubavicsi rebbe, a liádi Sneur Zálmán rabbi is mesterének tekintett, néhány száz követőjével Tibériáson telepedett le.

Ha valaki Tibériásban jár, a Maimonidesz sírján kívül sok más, fontos sírt is meglátogathat, így Rabbi Jochánán ben Zákáj-ét, Rabbi Akivá-ét és az első, korai Misna szerzőjéét, Rabbi Meir-ét is. Szintén itt nyugszik természetesen az említett vityebszki Menachem Mendel és a híres kabbalista és a muszár irodalom kiemelkedő alakja, Mose Chájim Luzatto (1707-1747) rabbi is.