A továbbra is feszült iráni helyzetben érdemes kitekinteni az ország zsidóságának történetére annál is inkább, mert nem csak igen nagy múlttal rendelkező közösségről van szó, de a perzsiai zsidóság hosszú évszázadokon keresztül a zsidó világ központja is volt.

A perzsa zsidók története bibliai időkre nyúlik vissza, hiszen miután az asszírok és a babilóniaiak elfoglalták a Salamon király halála után kettészakadt zsidó királyság egyikét, az északi Izraelt, már a polgári időszámítás előtti 8. században érkeztek zsidók a mai Irak és Irán területére. A legenda szerint az elsők közt volt Jákob unokája, Áser lánya, Szárách bát Áser, őt később százezrek követték.

Bár az északi királyságból száműzött 10 törzs tagjai minden bizonnyal asszimilálódtak a többségi társadalomba és eltűntek a történelem színpadjáról, a déli királyság, Jehuda ellen folytatott sikeres asszír támadás az ott élő zsidókat is száműzetésbe kényszerítette. A babilóniai száműzetés bár természetesen tragikusan kezdődött, hiszen lerombolták az első jeruzsálemi Szentélyt, mégis az új otthonra lelt zsidó közösségek virágzásával folytatódott. A Babilóniába érkezett zsidók hamar feltalálták magukat, kialakítva a zsidó élethez szükséges infrastruktúrát, tanházakat, iskolákat, a rituális és vallási élethez szükséges egyéb szükségleteket.

Persze az élet nem mindig volt ilyen rózsás, elég csak ennek a, Biblia szerinti 70 éves periódusnak a vége fele, az idpőszamítás előtti negyedik században játszódó Eszter könyvében regisztrált történetre gondolni, amikor is egy gonosz miniszter hatására a gyengekezű uralkodó elrendeli a birodalom, és ezzel tulajdonképpen az egész világ, zsidóságának teljes kiirtását. Hogy ez nem történik meg csak isteni csoda és néhány elszánt és bátor vezető, így Eszter, aki a Gondviselésnek köszönhetően került a királynői székbe és nagybátyja a zsidóság vezetője, Mordecháj (Mardokeus) közbenjárásának és bátor kiállásának köszönhető. Ezt követően viszonylagosan békés időszak következett és az új király, II. Kurus, a polgári időszámítás előtti 350-ben engedélyt adott az Ezra (Ezsdrás) és Nechemia (Nechemiás) által vezetett zsidóknak a Szentföldre való visszatelepülésre és a második jeruzsálemi Szentély felépítésére.

Azonban a zsidók többsége, a próféták és rabbik legnagyobb sajnálatára, nem élt a lehetőséggel. Az élet túl jó volt Babilóniában ahhoz, hogy egy országépítő kalandra adják a fejüket még akkor is, ha a Szentföld benépesítése rendkívül magasztos feladat.

Az egyik ok, mely minden bizonnyal maradásra bírta a Perzsiában maradt zsidókat az, hogy a többségi társadalom a kor viszonyaihoz képest meglehetős toleranciával mutatott a zsidók, és egyébként más vallások iránt. Miután a birodalomra a Párteus éra virradt, az ország zsidó lakossága mélyen beágyazódott a társadalomba. Olyannyira, hogy mikor a Rómaiak háborút folytattak a Júdeában élő zsidók ellen, a Babilóniai zsidók nemcsak szentföldi testvéreinek, de a babilóniaiaknak is segítségükre siettek a rómaiak elleni harcban. Az i.sz. 70-ben lerombolt második jeruzsálemi Szentélyt cca. 90 évvel követő Bár Kochba féle felkelés bukása jó időre eloszlatott minden reményt arra, hogy a Szentföldön ismét zsidó autonómia jöhet létre és a zsidók jelentős része a babilóniai közösséghez csatlakozott.

A Babilóniában az i.sz. utáni harmadik században hatalomra jutó Sassanid uralkodók, akik a birodalmat tulajdonképpen az iszlám megjelenésééig irányították, visszaállították a zoroasztriánus hitet, mint államvallást, mely jelentősen kevesebb toleranciát mutatott a zsidó, és más vallásokkal szemben. Így volt ez egészen az i.sz. 240-ben hatalomra kerülő I. Sapur királyságáig, aki ugyanakkor baráti viszonyt ápolt a zsidó közösség vezetőivel és a rabbinikus iskolák irányítóival is. Olyannyira, hogy Talmud, melynek korában járunk ekkor, említést tesz a híres rabbi, Rábá barátságáról II. Sapurral illetve annak anyjával, Ifra-Hormizzal.

Babilónia volt a zsidó szellemi élet központja is, itt működtek a legfontosabb rabbinikus iskolák, a legtöbb tudós és itt születtek a rabbinikus judaizmus legmeghatározóbb munkái is, így a Babilóniai Talmud, mely egy körülbelül 350 éves periódust ölel fel és lezárása illetve szerkesztése i.sz. 650 körül fejeződik be, de itt dőltek el ezután is a legfontosabb vallásjogi kérdések és születtek a legfontosabb filozófiai művek is.

Az iszlám 7. századi megjelenése gyors változást hozott az egész régióban, az új hit futótűzként hódította meg az egész Közel-Keletet. A zsidók, a birodalomban élő kis számú keresztényekkel és a népesebb zoroasztriánusokkal együtt a „másodrendű állampolgár”, a dhimi státuszát kapták, mely tulajdonképpen szabad vallásgyakorlást engedélyezett, különböző, egyébként rendkívül megterhelő adók fizetésének kötelezettsége mellett, mely, mondani sem kell, jelentősen magasabb volt a többségi muszlim lakosságra kirótt adóknál.

Babilónia egészen a 10. századig megmaradt a zsidó világ legfontosabb helyszínének, eddigre azonban már jelentős zsidó közösségek jelentek Észak-Afrikában, Európában és az Arab-félsziget keleti oldalán is.

Miközben a zsidó közösségek az elkövetkezendő évszázadokban is büszkén ragaszkodtak hagyományaikhoz, sikerült elfogadható együttműködést kialakítani a többségi társadalommal is, bár a perzsa zsidók száma ekkora már jelentősen elmaradt az egykoritól.

A helyzet drasztikusan a cionizmus megjelenésével és később Izrael államának kikiáltásával változott meg. A zsidó állam megszületésekor a becslések szerint mintegy 140-150 ezer zsidó élt Iránban, azon a területen, mely egykor a perzsa zsidók központjának számított.

Az arab-izraeli háborúk és a zsidó állam születése okán kialakult feszültség jelentős kihatással volt az Iránban élő zsidókra is, ezért 1948 és 1953 között az iráni zsidók mintegy harmada hagyta el szülőföldjét, hagyta hátra vagyonát és otthonait.

Miután 1953-ban eltávolították az addig miniszterelnöki széket betöltő Mohammad Mossadegh-t, a sah, Mohammad Reza Pahlavi által vezetett időszakban a zsidók ismét meglehetős jólétben éltek. Az akkori statisztikák szerint az iráni zsidók mindösszesen 1%-a tartozott a szegény rétegbe, 80%-a viszont a középosztályba és 10% kifejezetten vagyonosnak volt mondható. Bár a zsidók csak kis részét jelentették a társadalomnak, az iráni Tudományos Akadémia tagságában 18 zsidó volt megtalálható, az egyetemi oktatók 2%, az orvosok 6%-a volt zsidó.

Az 1979-es iráni forradalom idején, mely a sah bukását és az iszlám állam előre törését hozta, 80-100 ezer zsidó élt az országban, melyből a forradalom brutalitása és a zsidók számára rémes kilátások miatt 60 ezer néhány hónap alatt hagyta el otthonát. Többségük az Egyesült Államokba, Izraelbe, Angliába vagy más európai országba menekült.

Az Iránban maradt mintegy 30-40 ezer zsidó ma államilag elismert kisebbségként él és békéjüket a rezsim gyakran használja propaganda célokra mondván, „nem a zsidók az ellenségeink, hanem Izrael.”

 Kövess a Facebookon is: https://www.facebook.com/lekvaresjam.hu/