Az, hogy a halál beálltát pontosan mi jelzi számos okból lehet fontos, többek közt például szívátültetés esetén. A zsidó vallásjogban egy ilyen típusú beavatkozás sikere (mármint amikor kiveszik a halott még élő szívét) másodperceken múlhat, ugyanakkor ha a donor még él, akár „csak” vallásjogi szempontból, gyilkosság volna megfosztani a szívétől ha csak egy másodpercig is élt volna tovább.
Háláchá, azaz zsidó vallásjog szempontjából a halál beálltát különbözőképpen definiálják. Mose ben Maimon rabbi, a Maimonidesz (1135-1204) a Biblián és Talmudon alapuló törvénbykönyvében úgy határoz „egy halál közeli ember (héberül גסס, avagy goszesz) minden szempontból élőnek tekintendő [...] aki hozzáér [mármint ártó szándékkal, ezzel siettetve a halálát] az gyilkosságot követ el. [...] Ha valaki akárcsak a [haldokló] szemét becsukja, az gyilkos. [Ehelyett] kell várni egy kicsit, lehet, hogy az illető csak elájult.”1
A modern törvényhozók, így például Jichák Jákov Weiss rabbi (1902-1989) vagy Mose Feinstein rabbi (1895-1986) azt javasolja, hogy néhány percet érdemes várni a halál beállta után és csak ezután megmozdítani a halottat.2
Talán nem meglepő módon Mose Feinstein rabbi, a 20. század egyik legmeghatározóbb törvényhozója a szívátültetést, és ezáltal egy élet megmentését micvának (parancsolat) tartja, azonban csak akkor van jogunk és lehetőségünk ilyen beavatkozásra, ha a donornál már ténylegesen beállt a halál.
Ami a halálán lévő, nagy szenvedéseken és fájdalmon keresztülmenő betegeket illeti, kötelességünk megőrizni életüket ameddig csak lehetséges, fájdalomcsillapítókkal, oxigénnel és a többi, beavatkozni, a halált megsürgeti (eutanázia) tilos.3
Az viszont kifejezetten érdekes, hogy jogunkban áll imádkozni a szenvedő mihamarabbi haláláért annak dacára, hogy általában az életért és nem a halálért szoktunk imádkozni.4
A Talmud egy helyen az életet a légzés lehetőségével társítja.5 Az eset, melyet a Talmud elemez egy építményről szól, mely összedől szombaton. Ha valaki az összedőlt szerkezet alá szorul, természetesen, akár szombatszegés által, kötelesek vagyunk kimenteni a romok alól. Ekkor beszél a Talmud arról, hogy vajon ha nem él az alulmaradt illető szabad-e megszegni a szombatot illetve, hogy miként állapíthatjuk meg, hogy él e vagy sem. Meddig vagyunk kötelesek a romok közt „leásni”? – kérdezi a Talmud. Addig míg el nem érjük a szerencsétlenül járt ember orrát, melyből meg tudjuk állapítani, hogy lélegzik-e. A Talmud ezen döntvényét a Tóra alapján hozza, hiszen a Tóra az életet a lélegzéssel társítja amikor azt írja: „Mindaz, aminek orrában az élet lehelete volt.”5
Kövess a Facebookon: https://www.facebook.com/lekvaresjam.hu/
- Misné Torá Hilchot Ávelut 4:5
- Minchat Jichak 5:7 illetve Igrot Mose Jore Deá 2:174
- Igrot Mose Even haEzer 4:73
- Lásd Rábénu Niszim (1320-1376) kommentárja a Talmud Nedárim traktátus 40a-hoz
- Joma 85a
- 1Mózes 7:22
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
gigabursch 2020.06.11. 08:30:18
A fenti face-s kommentre:
Aki szombaton nem menti ki embertársát (vagy épp a szamarat), mert szombatot tart, hát annak erősen problémái vannak az életöszötönével.
Inkább hagy elmérgezni egy kutat, nem úszik ki a süllyedő hajóról, hagy elterjedni egy járványt, mert most épp szombat van.
Csakhát ha szombaton, a hetedik napon a Jóisten megpihent és ezek szerint szombatonként pihen, akkor nem foglalkozik azzal, hogy szombaton épp ki mivel szórakoztatja magát.
steery 2020.06.11. 18:50:28
Trükkös helyzet a kóma: amikor a lélek még benne van az agyban, csak az idegrendszer valamilyen hibája miatt képtelen irányítani a testét, azaz magatehetetlenül be van zárva egy üzemképtelenül vegetáló testbe, ami akár évtizedekig is eltarthat, az életfenntartó gépek hatékonyságától és az orvosok, hozzátartozók perverzitásától függően. Hisz nem tudjuk, a kóma oka javítható-e vagy sem? Vannak csodás ébredések és vannak reménytelen esetek, amikor tényleg csak egy zsák zöldség az ágyban fekvő test. Beszélni persze lehet a páciensnek, nyilván hallja is, de nem tud válaszolni. Ez amolyan halál-előszoba, jó nagy szívás az áldozatnak. És tényleg megváltás számára a teste halála, mert akkor végre elhagyhatja és mehet a túlvilágra.
Aztán ott van az a perverz lehetőség, hogy valaki kilép a testéből, ami még használható, majd valaki más (egy imposztor lélek, kísértet a túlvilágról) belép a helyére és átveszi a teste irányítását (megszállja). Ha az eredeti gazdája nem tud vagy nem akar visszatérni, nem tudja kiebrudalni onnan a megszállót, akkor technikai (lelki) értelemben már halott, miközben biológiai értelemben még nagyon is él. A vallásos emberek ettől kapnak idegbajt, mikor szembesülnek vele.
Aztán ott van az a perverz lehetőség, hogy valakinek meghibásodik a lelke, miközben még benne van a testében és mondjuk elveszíti a teljes szellemét, személyiség élmény halmazát vagy hozzáférhetetlenné, használhatatlanná válik. Hétköznapi nevén: amnéziás lesz a páciens. Ha eltűnik belőle az őt egyedivé tevő információ, akkor a lényege, ami őt önmagává teszi, meghalt vagy elérhetetlenné vált. A teste még él, múködik benne a lélek (üresjáraton), épp csak nem nevezhető valódi embernek. Ilyen szellem kitörlés persze előfordulhat szándékosan is, bár a lélek felügyelő istenek általában eléggé megharagszanak a tettesre ahhoz, hogy alaposan ellássák a baját. Így nem nagyon mernek a lelkek ilyen bűnt elkövetni még a túlvilágon sem. De a lényeg: ha nem sikerül helyreállítani a szellemét (újratölteni a biztonsági mentéséből), akkor az illető tényleg meghalt, nem csak evilági, de túlvilági értelemben is, szóval ez az igazi, valós halál. Mellesleg: a parinirvánára törekvő buddhák legvégső célja, a teljes én megszűnése, "fényének kialvása".
