Több fórumon lehet hallani és olvasni kritikát és értetlenséget arról a szokásról, hogy egyesek (jellemzően a chábád hászid irányzatot követők) a közösségi imák végén található, ún. záróima alatt kiköpnek a földre. Ez a szokás ma furának tűnhet, sokakban visszatetszést is kelthet, sőt, egyesek egyenesen a kereszténységet támadónak tartják, ezért érdemes megvilágítani a szokás hátterét.

A zsidó liturgia egyik lehíresebb imája az „Aleinu lesábeách” című ima, melyet minden imánk után (este, reggel és délután), záróimaként mondunk illetve szerves és központi részét képezi a Jom Kippur-i imának is.

A hagyomány két álláspontot ismer az ima szerzőjének személyével kapcsolatban. A többségi álláspont Józsuét, Mózes tanítványát és utódját, mások Ráv-ot, a harmadik században, Babilóniában élt Talmudi bölcset ismerik el, a szöveg írójaként, legalábbis ami a törzsszöveget illeti, hiszen az idők során apró, pici szövegmódosítások kerültek az eredeti liturgiába.

Az utóbbi álláspontot erősíti az a feltételezés is, hogy az Aleinu ima előbb volt a Jom Kippur-i ima központi része és onnan „érdemelte ki”, hogy a mindennapi imáknak is része legyen.

Az Aleinu ima első sokáig és sokszor történelmünkben problémás volt, konkrétan a szöveg hetedik tagmondata, mely úgy szól: „mert ők leborulnak hiábavalóság és üresség előtt” (sok helyen ez a szöveg kiegészült az „és leborulnak olyan istenek előtt, amelyek nem mentik meg őket”). Ezt a két mondatot a középkorban, amikor rendszeres volt Európában, hogy keresztény papok látogatták a zsidó imákat, hogy meggyőződjenek arról, hogy ott nem hangzik el semmi, ami gyalázná a keresztény megváltót, legtöbb helyen az askenázi (európai) közösségekben kivették a szövegből, egyes helyeken a keresztény papok nyomására, más helyeken az esetleges bajt megelőzendő (a legtöbb ma használt imakönyvbe visszakerült, sok esetben zárójelben).

A fent említett inkriminált mondatban szereplő „üresség” szó, héberül ריק(rik) ugyan abból a szógyökből származik (rés és kuf) mint a רוקszó, amely nyálat jelent. Mivel a zsidó vallásjog akként rendelkezik, hogy bálványimádásból az ember semmilyen hasznot nem származtathat (például nem adhat el állatot egy pogánynak amit aztán bálványimádásnál használt áldozatra használnának) ezért már a korai középkorban kialakult az a szokás, hogy a „rik” szócskánál az ember a szájában lévő nyálat kiköpi ezzel is mutatva, hogy nem származtat semmilyen előnyt maga számára még a bálványimádás említésekor sem.

A szokás maga elvileg problémás is lehetne, hiszen szintén a vallásjog tiltja, hogy az ember miután köpött egyet Isten nevét említse és mivel az inkriminált szakasz után a szöveg kisvártatva már Istent említi, olybá tűnhet, mintha Isten neve előtt köpnénk egyet. Bölcseink mégsem aggódtak emiatt mondván, az emberek pontosan tudják mi az amire köpnek és mi az amire nem.

Egyik legkorábbi forrását ennek az ősi szokásnak már a 17. századi Dávid haLévi Szegál (1586-1667) rabbinál olvashatjuk Turei Zahav (rövidítve TáZ) című, a Sulchán Áruch-hoz írt kommentárjában, ahol a Sulchán áruch szerzője, Joszef Káró rabbi azt írja: „aki beteg ember felett mormol és kiköp és ezután Isten nevét említi, annak nincs része a jövendő világban” (Sulchán Áruch, Jore Deá 179:8) mire Szegál rabbi hozzáteszi: „Ennek oka, hogy Istent említeni miután az emlber kiköp gyalázatos, Isten ments. Azonban azon szokásunkat, hogy kiköpünk az „és leborulnak ürességek előtt” mondatnál (nyilván az Aleinu imára gondol) nem kell megszűntetni, mivel nyilvánvaló, hogy a bálványokra és pogány istenségekre gondolunk olyankor és ekkor kiköpni Isten nevének megszentelése.

Azonban még Szegál rabbi előttről is van forrás, mely megemlíti a szokást, méghozzá a híres Jesájá Horowitz rabbi, (élt 1555-1630 és akit legfőbb műve, a Sné luchot hábrit című munkájának kezdőbetűi után csak a Szent Sloh néven emlegetünk), híres könyvében megemlíti, hogy az ember arra kell figyeljen, hogy nehogy rossz helyen köpjön ki, ha olyan emberről van szó, aki nem érti a héber nyelvet. Azt is megemlíti, hogy sokan tévesen azt hiszik, hogy a köpés annak a bizonyos embernek szól (itt a keresztény megváltóra utal), holott köztudott, hogy az ima szerzője Józsué, azaz Jehosuá Bin Nun, Mózes tanítványa, aki jó ezer évvel időszámításunk előtt élt.

Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a szokás csak a hászidok körében lett közismert, hiszen a 18. század elejéről fennamardt ún. Vilnai sziddur (Vilnius, Litvánia) is megemlíti a szokást: „vannak akik kiköpnek az -és leborulnak- szavaknál”.

Mivel a szokást, úgy mint az inkriminált mondatokat sokan félremagyarázták, szándékosan vagy tudatlanságból, a kiköpés legtöbb közösségben elmarad, manapság a chábád hászidokon kívül csak néhány hászid irányzat követi ezt az ősi hagyományt.

Fontos megjegyezni, hogy a szokásoknak a judaizmusban különlegesen fontos szerepet tulajdonítunk, és főleg a felvilágosodást követő reform mozgalom és azok különböző ágai által jelentett asszimilációs veszély miatt a tradicionális vallási irányzatok foggal-körömmel védik  a legapróbb szokásokat is, hiszen azok elveszte lassan de biztosan a vallás elhagyásához vezethet (a héber מנהג(minhág) azaz szokás szó betűi ugyan azok mint a גהנם(gehenam) azaz pokol szó betűi csak visszafelé olvasva, érzékeltetvén, hogy aki a szokásokat elhagyja az a pokolra jut).

Néhány szabály a kiköpéssel kapcsolatban:

• az a szokás, hogy magunk mögé, enyhén jobbra fordulva köpünk
• nagyon diszkréten, nem úgy mint egy focimeccsen, nem a nyál mennyisége a lényeg, a köpés szimbolikus
• szokás cipőkkel rátaposni arra amit kiköptünk, hiszen a zsinagógában köpködni alapvető tiszteletlenség máskülönben (lásd Babilóniai Talmud, Szota traktátus 40a, ahol a Talmud arról beszél, hogy mivel az ember a saját otthonában sem köpköd, mégannyira tilos ezt zsinagógában tenni)
• ha olyan közösségben imádkozik az ember, ahol nem szokás kiköpni akkor az se tegye aki egyébként szokta, ha pedig teszi, akkor a lehető legnagyobb diszkrécióval (pl. tegye a szája elé a kezét)