Sajnos a kollektív memória igen rövid és nem csak az elmúlt évtizedekre nem emlékszünk, de arra sem, ami alig öt évvel ezelőtt, 2018-ban történt. Akkor lépett ugyanis ki a Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség (MAOIH) a Mazsihisz fojtó öleléséből. Akkor kevesen aggódtak.

Ugyanazon kevesek, akik tétlenül nézték a nagymúltú hazai ortodoxia lassú leépülését vagy tevőlegesen járultak hozzá lebontásához.

Ahhoz, hogy megértsük a jelen eseményeit, muszáj visszarepülni az időben, nem sokat, mindössze kétszáz esztendőt. A zsidó vallásreformáció éveiben járunk, az 1800-évek elején, amikor a különböző reform irányzatok egyre erősebb befolyást gyakoroltak a zsidó életre. A reformáció-ellenesség egyik legismertebb szószónoka Schreiber Mózes rabbi volt (a Chátám Szofer c. könyv szerzője, 1762-1839), aki életét arra tette fel, hogy megőrizze a hagyományos zsidó értékeket és vallásgyakorlást az újítástól és annak elkerülhetetlen hatásától, az asszimilációtól.

A Chátám Szofer szerint a judaizmus szabályai és tételei soha nem változtak - és nem is változhatnak. Ez lett a reform ellenzőinek meghatározó gondolata, és valamilyen formában azóta is befolyásolja a zsidó tanítás és gyakorlat újításaira adott ortodox választ. Tézisének alátámasztására Schreiber rabbi egy szójátékot alkalmazott a talmudi chádás ászur min haTorá kifejezésre utalva („az új tilos a Tóra által" - mely tiltás eredetileg az új gabona fogyasztására utal, mielőtt az omér felajánlását megtennénk). E szlogen a megszokott ortodox gyakorlat bármilyen filozófiai, társadalmi és gyakorlati változásával szembeni ellenállását hirdette.

A magyarországi ortodox közösség elvileg a Chátám Szóferi örökség folytatója. Ezt lehetetlenítette el a második világháború utáni kommunista államhatalom, mely egy szervezetbe tömörítette a hazai zsidóságot. E kényszerfrigy azonban a rendszerváltás után is évtizedekig megmaradt, hiszen mindkét szereplő, a MAOIH és a Mazsihisz is profitált belőle. A MAOIH a rendszerváltás után lassan leépült, a tagok létszáma egyre fogyott. Az 1990-ben nyílt Wesselényi utcai iskola, melynek alapítói tőkehiány miatt átadták az intézmény üzemeltetését a MAOIH-nak, amely szakértelem és erőforráshiány, illetve finanszírozási nehézségek miatt nem tudott élni az iskola nyújtotta lehetőséggel lassan elsorvasztotta az induláskor még 400+ diákot számláló oktatási intézményt. Egy szó mint száz, a MAOIH felsült, szervezetlen és forráshiányos volt.

A Mazsihisz lélegeztetőgépen tartotta „ortodox testvérét” és éppen annyi pénzt engedett át a hozzá beérkező állami forrásokból, hogy az ne zárja be a kapuit.

A lélegeztetőgép működtetése a Mazsihisz elemi érdeke volt. Az ortodoxok biztosították számára ugyanis a „kósersági pecsétet” (szó szerint és átvitt értelemben is), biztosították a kóser vágást, körülmetélést és más, rituális szempontból elengedhetetlen dolgokat, hogy be lehessen mutatni a világnak: itt kéremalássan van zsidó rituális élet, nincs semmi probléma. Ha az ortodoxok nem a Mazsihisz keretein belül végzik áldásos munkájukat, úgy megmutatkozott volna a neológ irányzat képviseletét harsogó Mazsihisz vallási (és főként rituális) kiüresedettsége, ráadásul a világ vallásos zsidó fősodrában sem érezték volna kifejezetten komfortosan magukat. 

Ezt a Mazsihisz számára kényes idillt bontotta fel a MAOIH, amikor 2018-ban kilépett a Mazsihiszből, amely eladdig csak amiatt tudta ernyőszervezetként aposztrofálni magát, mert ernyője alatt volt más is, mint önmaga, a neológ közösség. Az ortodoxok kilépését Deblinger Eduárd, a MAOIH akkori elnöke sürgette, aki szerint az „orthodox hitközség döntésének hátterében az elmúlt évek során tett több kérésének és javaslatának visszautasítása áll”. Heisler András akkori és mostani Mazsihisz vezér a kilépés hátterében azt vélte, hogy „forráselosztáskor az orthodoxoknak olyan kéréseik, követeléseik voltak, amelyeket a Mazsihisz valóban nem kívánt teljesíteni”.

Azonban másról is volt szó. Jelesül, hogy a Mazsihisz, menteni kívánva ernyőszervezeti mivoltát, erősen fontolgatta, hogy a progresszív zsidó szervezeteket is felvegye tagjai közé. E reform közösségek teljességgel elfogadhatatlanok az ortodoxia szempontjából. Ha a Chátám Szofer forgott a sírjában a neológiával való kényszerházasság miatt, a reformokkal való „egy levegő szívása” még ennél is durvább megsértése lett volna mindannak, amiben hitt és amiért egész életében harcolt.

Aggódó hangok a 2018-as elváláskor is voltak, a kedélyeket csak tovább borzolta, hogy Deutsch Róbert személyében 2021-ben új elnököt választott a MAOIH, aki pragmatikusan a zsidó közösségeknek juttatott kormányzati forrás (örökjáradék) újraelosztását szorgalmazta, hogy végre megszűnjön a megelőző évtizedek brutális igazságtalansága.

Deutschnak igaza volt, mivel felismerte: nem arról van szó, hogy az ortodoxoknak juttatott összeg túl sok a megfogyatkozott számú közösség méretéhez képest, hanem arról, hogy a közösség éppen azért sorvadt nagyjából egyszámjegyűre, mert forrás hiányában képtelen volt építkezni.

A MAOIH forráshiányosságára és a korábbi vezetés alkalmatlanságára legjobb példa, hogy az ortodox hitközség 2013 (sic!) óta nem foglalkoztat teljes állású rabbit, márpedig spirituális vezető nélkül egy egyház halálra van ítélve.

A források újraelosztásából nem lett semmi, így az ortodoxia tovább erodálódott. Az örökjáradékból számára még 2011-ben, az EMIH (sic!) által kemény tárgyalásokon kialkudott 200 millió forint az éhenhaláshoz sok volt, a fejlődéshez vajmi kevés.

A Mazsihisznek persze ez is túl sok volt, miközben a két hagyományőrző hitközség, az EMIH és a MAOIH cca. 200-200 millió forintos része az ő 1,6 milliárdjához képest aligha nevezhető igazságtalannak. 

Az ortodoxia lassú leépülése végül oda vezetett, hogy a 2010-es évek közepére már csak huszonegynéhány (sic!) tagja volt. Őket szolgálta ki vagy öt zsinagóga, egy mini-idősotthon, temetők, tucatnyi ingatlan (lakások, bezárt zsinagógák) stb. Ezt volt hivatott finanszírozni több, mint évi 200 milliós örökjáradék. Tréfásan fogalmazva: évi tízmillió forint jutott minden tagra.

A lejtmenetet azonban még a pénz sem állíthatja meg. Az intézmények és az apparátus fenntartása költséges, a Budapestre érkező több tízezer zarándok és izraeli turista igényeinek kiszolgálásával a MAOIH nem volt képes egyedül megbirkózni (a neológ kósersági sztenderdet szinte senki sem tartja elfogadhatónak a hazai maroknyi vallásos neológon kívül).

Az EMIH ezzel párhuzamosan rohamosan fejlődött, egyre-másra nyílnak a zsinagógák, az oktatási intézményekbe túljelentkezés van, virágzik a hit- és közösségi élet. (Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a Magyarországon maradt kevés ortodox mindegyike – beleértve Deutsch ex-elnököt, aki maga is az EMIH outreach-rendszerén keresztül talált vissza vallásos gyökereihez - az EMIH által biztosított kóser élelmiszert vásárolja, gyermeke az EMIH iskoláiban tanul, szinte minden vallási szükségletet az EMIH útján biztosít magának).

A MAOIH és az EMIH frigyre lépése nem csak természetes (két ortodox közösségről van szó), de a MAOIH számára egyenesen létkérdés. A büszke túlélés egyetlen útja. Mert persze túlélni az EMIH nélkül is tud, az örökjáradék összege ugyan a felvirágoztatáshoz nem elegendő, de a „éhenhaláshoz” sok.

Ha ezt a lehetőséget vesszük, úgy minden maradhatna a régiben. Csak éppen sem vízió, sem ember, sem többletforrás nincs ahhoz, hogy bármi jobb legyen, mint ahogy az elmúlt harminc évben volt. A lehetőség eddig is adott volt, csak élni nem tudtak vele. 

A másik lehetőség visszakullogni a Mazsihisz fojtó ölelésébe. Ezt nyilvánvalóan (a fentebb említett okokból) a Mazsihisz vezetése nagyon szeretné. Ám ideológiai szempontból ez szembe köpése mindannak, amit az ortodoxia vall, finanszírozási szempontból pedig aligha jelentene változást (2018 előtt a Mazsihisz „bőkezűen” alkalomadtán adott ugyan kölcsön „ortodox testvéreinek”, ám Heisler elnök ezeket a „kölcsönöket” tényleges kölcsönnek ítéli, és szeretné visszakapni).

Deutsch ex-elnök és a Mazsihisz egyes vezetőinek óbégatása nem szól tehát másról, mint pozícióról és pénzről. Akik meg külföldről aggódnak amiatt, hogy az „ortodoxiát felfalja a chábád”, ne feledjék, hogy maguk is azért voltak kénytelenek külföldre – Izraelbe, az Egyesült Államokba stb. költözni, mert hazánkban a korábbi vezetéseknek köszönhetően ellehetetlenült a hagyományhű élet.

Ők és a partszélről aggodalmaskodók csak egyet kell szem előtt tartsanak: az ortodoxia tényleges túlélése nem maradhat azok kezében, akiknek köszönhető, hogy mára ilyen szomorú látványt mutat az egykor nagymúltú hitközség. 

Végül egy személyes megjegyzés: e sorok írója fiatalkorának tekintélyes részét a mára már bezárt Dessewffy utcai, vagy a 90-es években még komoly életjeleket mutató Kazinczy utcai ortodox zsinagógákban töltötte. Ha valaki érthetően aggódik a magyarországi ortodoxia iránt, az szerénységem. A MAOIH új vezetésének megválasztásával 30 év után először vagyok nyugodt. Az ortodoxia végre jó kezekben lesz.

Tetszett az írás? Kövess a Facebookon: https://www.facebook.com/lekvaresjam.hu/, ahol minden este, vasárnaptól csütörtökig 20:00-kor élő tanulásban ismerkedhetsz meg a zsidó vallás alapjaival. Iratkozz fel Youtube csatornámra, ahol a korábbi előadásokat is meghallgathatod és keresd a Lekvár és JAM podcastet az Apple és a Google podcast lejátszóin, a Spotify-on és a Youtube-on.