Olvasva Fináli Gábor, az akibicen közzétett írását merült fel bennem az alábbiak lejegyzése, mert azt gondolom, hogy az általam is nagyrabecsült szerző olyan képet igyekszik lefesteni a mainstream judaizmusról, mely nem is állhatna távolabb a valóságtól. Az írás sok témát feszeget, melyek külön-külön is megérdemelnek egy-egy bejegyzést (térítő vallás e a judaizmus, mit gondulunk más vallásokról, mi a helyzet az amalekitákkal, az „erev ráv”-val,  milyen viszont alakítsunk ki a rabbinátus intézményével és vezetőinkkel és így tovább), most egyelőre az egyik témában fejteném ki véleményemet. Később, Isten segítségével, a többi témára is visszatérek majd.

Ha van olyan mondata a Tórának, amely az egyetemes egyenlőséget hirdeti, az minden bizonnyal az, hogy Isten az embert saját képmására teremtette (Móz1 1:26-27). A mondat, bár a történelem során sokan félremagyarázták vagy félreértették, minden bizonnyal együttesen hirdeti a szabad akarat mindent felülíró különlegességét, az ember partneri viszonyát Istennel, ami a teremtés céljának beteljesítését illeti és azt a felismerést, hogy a világ teremtése nem valamiért, valaminek a szükségéből jött létre, hanem Isten aziránti vágyából, hogy teremtését megossza valakivel. Magyarán nem valamiért, hanem valakiért és ez a valaki az ember.

A zsidóság feltétlenül hisz a Tóra egyetemes igazságában csak úgy, mint annak a szóbeli hagyományban megfogalmazott értelmezésében. Máskülönben nem működik, hiszen a Tóra szövege gyakorlatilag minden esetben érthetetlen és értelmezhetetlen a szóbeli hagyomány „megfejtő kódja” nélkül, mely a Tóra „kézhez vétele” után vagy ezernyolcszáz évvel később került leírásra, szűkös formában a Misna, később, bővebben a Talmud köteteiben.  

Az utolsó és máig tartó diaszpóra keserű tragédiája annak felismerésére kényszerítette bölcseinket, hogy a zsidó nép fennmaradásának záloga nem feltétlenül az autonóm ország vagy a jeruzsálemi Szentély Istenszolgálata. Ezek nélkül élni, bármennyire nehéz és keserű is, de lehetséges. A Tóra, az isteni tanítás és törvényei nélkül azonban népünk biztos pusztulásra van ítélve, ezért is került leírásra a szóbeli Tan, a hagyomány, melyet Mózes az írott Tórával együtt kapott és majd két évezredig szájról-szájra, mesterről tanítványra, apáról fiúra szállva öröklődött tovább.

Bölcseink nem csak kiválóan ismerték az emberi pszichét, de a kollektív, közösségi viselkedés tudományát is jóval azelőtt ismerték, mielőtt azokból egyetemeket és akadémiákon kutatott tudomány lett volna. A diaszpóra, a népek közti szétszórattatás kényszerítette a zsidóságot arra is, hogy megtanuljon kisebbségben, más, idegen kultúrák, szokások, vallások közt élni és megmaradni. Ez a helyzet kétségkívül sokszor eredményezett túlzó reakciókat, hiszen az önvédelmi reflexek sokszor irreális szélsőségekbe taszítják azt, aki létében, fennmaradásában érzi fenyegetettnek magát. Az idő azonban mindig megmutatta, hogy melyek azok a, sokszor túlzónak tűnő, szélsőségek, amelyek produktívak, segítik a túlélést és melyek azok, amik feleslegesek vagy akár kontra-produktívak.

A helyzet a felvilágosodás idején némileg megváltozott. A népünket, hitünket, kultúránkat fenyegető ellenség ugyanis már nem csak kívülről támadott, hanem belülről is. Az új helyzettel valamit kezdeni kellett és egy rövid ideig úgy tűnt, hogy nincsenek kész válaszaink azokra a kérdésekre, melyeket sajátjaink kérdeznek, sokszor teljes joggal. Mi végre a száműzetés kétezer évnyi szenvedése, pogromok, népírtások, megalázottság és elnyomás, hol van az emberiség isteni arca, vajon mi lehet a célja az egésznek.

A választ, bár sok mozgalom és filozófia igyekezett megadni, mégis a hászidizmus tudta talán legsikeresebben közvetíteni a tömegek felé. Kiválasztottságunk nem abban rejlik, hogy jobbak, szebbek, okosabbak volnánk más népeknél. Még csak nem is minőségbeli a különbség a zsidó és más népek közt, annak dacára, hogy sokszor jó és valamelyest megnyugtató érzés lehet ilyen téves konklúzióra jutni. Egész egyszerűen más a feladatunk a teremtés dolgának bevégzése körüli munkában. Mint egy precíz óraszerkezetben minden apró alkatrésznek, fogaskeréknek és rugónak megvan a szerepe, hiszen akár ha az egyik is elromlik, az óra működésképtelen. Ugyan úgy megvan mindannyiunk szerepe a teremtés bonyolult feladatrendszere szempontjából. Minden fogaskerékre, minden alkatrészre, minden rugóra szükség van. Egyedül az óramű készítője, Isten maga, tudja és ismeri a rendszer működését, az egyes alkatrészek fontosságát.

Ilyen tekintetben tehát félrevezető azt gondolni, hogy egyik vagy másik szereplő, zsidó vagy nem-zsidó, nő vagy férfi, vallásos vagy ateista jobb vagy különb a másiknál. Másrészről azt hirdetni, hogy az óramű egyik vagy másik alkatrésze pont ugyan azt a feladatot kell elvégezze szintén félrevezető önámítás. A rugó és a fogaskerék egyaránt fontos, az óra egyik nélkül sem működik. Csak a feladatuk más és más.