Fináli Gábor cikkének egy másik felvetésére igyekeznék reflektálni. Fináli azt írja: „Nem hiszem, hogy megértőnek kell lennem azokkal a kortárs rabbikkal, akik minden körülöttük tapasztalható változás ellenére szó szerint ragaszkodnak a szomorú korszakokban megszületett véleményekhez, sőt, hajlamosak még azoknak is a lehető legszélsőségesebb olvasatára.”

A zsidó hagyomány különösen nagy hangsúlyt fektet az idősek és bölcsek tiszteletére, ahogy a Tórában írva van: „Ősz ember előtt állj föl és tiszteld az öreg színét; félj Istenedtől, én vagyok az Örökkévaló” (Móz3 19:32). Amint a versből is kitűnik, a Tóra szinte egyenlőség jelet tesz az idősek és bölcsek iránti tisztelet és a Teremtő iránti tisztelet fontossága közt. Jób könyvében azt olvassuk: „Azt gondoltam: beszéljenek a korosabbak, adják tudtul a bölcsességet az idősebbek”, mely alapján a Talmud arra a következtetésre jut, hogy még azelőtt az idős ember előtt is tiszteletet kell mutatni, akkor is, ha amaz nem nagy tudós, ha 70 éves elmúlt, pusztán a tapasztalat miatt, mely a korából adódik (Babilóniai Talmud, Kidusin traktátus 33a).

A rabbinikus hagyományban van egy általános szabály: „egyik (rabbinikus) bíróság nem írhatja felül egy másik (rabbinikus) bíróság döntését, csak ha ez előbbi nagyobb nála bölcsességben és számosságban” (Babilóniai Talmud, Ediot traktátus 5a, Megila traktátus 2a, Moed Katan traktátus 3b, Ávoda Zárá traktátus 36a).

Ennek oka abban keresendő, hogy hitünk szerint, bár minden generációnak megvan a maga előnye és érdeme, mégis minél távolabb kerülünk a Szináj-hegyi kinyilatkoztatástól, kötelékünk az ott elhangzottakhoz (a Tóra adáshoz) valamelyest lazul. A rabbinikus hagyomány ezt a jelenséget „jeridát hádorot”-nak, azaz a nemzedékek lefelé süllyedésének hívja.

Ez amúgy egyenes ellentétben van a 21. századi nyugati, fogyasztói társadalmon alapuló értékrenddel amely (leegyszerűsítve) azt hirdeti, hogy minden ami régi az rossz, ami régi és használt azt újra kell cserélni. Nem csoda tehát, ha a „régiségek” közé bekerülnek az idősek, a nagyszülők, az öregek is.

Egy ismert vicc szerint a bár micvájára (férfivé avatásra) készülő fiú azt találja ki, hogy a felmenőiről fogja tartani ünnepi beszédét. Megkérdezi édesanyját: „Anya, kik voltak az őseim?” Az anyja lelkesen válaszolja: „Nagyapád becsületes, Istenfélő kereskedő volt, dédapád rabbi, ükapád sakter, ők mind-mind Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak, Mózesnek leszármazottai!” 

A gyerek odamegy az apjához is, aki egy felvilágosult, tudományt tisztelő ember. Tőle is megkérdezi: „Apa, kik voltak az őseim?” Az apja megörül a kérdésnek és azt válaszolja: „Mi mind majmoktól származunk, azt megelőzően csúszó-mászók voltunk, azelőtt amőbák, ezelőtt pedig egy ősrobbanás után baktériumok!”. A gyerek össze van zavarodva. Visszamegy anyjához, elmondja mit hallott az apjától és megkérdezi mire az ellentmondás. Az anyja azt válaszolja: „Nincs semmi meglepő! Apád a saját családjáról mesélt, én pedig az enyémről.”

A nyugati világ, amely a majmoktól származtatja az embert úgy véli, hogy az ember, generációk során egyre „jobb minőségű” hiszen egyre távolabb van majom ősétől. A zsidóság ennek ellentettjét gondolja: minél távolabb vagyunk a Tóra adástól, annál tökéletlenebbek vagyunk.

Ami a vitát illeti természetesen, a zsidó filozófia lételeme a vita és a nézetek ütköztetése. Ahogy a Talmud fogalmaz: „A bölcsek (intellektuális) irigysége (azaz nézeteik ütköztetése) szaporítja a bölcsességet” (Babilóniai Talmud, Bava Bátrá traktátus 21a), ugyanakkor a Talmud arra is int, hogy minden vitának magasztos alapokon kell nyugodnia: „Minden vita, mely az Ég dicsőségének érdeméből van, eredményes lesz” (Misna, Ávot traktátus 5:17).

Természetesen létezik a zsidó vallásjogban olyan szituáció, mely valamilyen korábbi rabbinikus döntést idejét múltnak ítél avagy a körülmények, melyekben az adott döntést hozták nem állnak fenn tovább, így a döntés értelmét veszti. Azonban az ilyen esetek rendkívüli körültekintést kívánnak és semmiképpen nem ajánlatos, hogy valaki, pusztán azért, mert bizonyos korábbi döntést nem tart logikusnak vagy helyénvalónak egyszerűen annuláljon. Ilyen esetek mérlegelését korunk törvénymagyarázóira bízunk és aszerint cselekszünk ahogy ők megítélik.

Emlékszem amikor ezt a leckét egy életre megtanultam. Úgy tizenöt éves lehettem, friss jesiva hallgatóként egy órán a rabbi két korai döntéshozó (ún. rison) vitáját tárta fel. Az egyik diáktársam bekiabálta, hogy neki az egyik döntéshozó magyarázata nem tetszik. A rabbi, aki magas, robosztus, hosszú szakállú, már küllemében is tekintélyt parancsoló figura volt, felállt, szeme szinte lángolt és azt mondta társamnak: „Azt mondhatod, hogy nem érted. Azt is mondhatod, hogy számodra a másik magyarázat érthetőbb vagy szimpatikusabb. De azt nem mondhatod, hogy nem tetszik az egyik „rison” magyarázata, mert nem vagyunk azon a szellemi színvonalon, hogy egyáltalán megértsük micsoda emberek voltak azok!”.

Kétségtelen az is, hogy voltak korok, amelyek egyes bölcseinket, minden bizonnyal az extrém körülmények okán, extrém rendeletekre sarkallták. Lehet ezeket a rendeleteket nem betartani. Az mindenki szíve joga. Leszólni, becsmérelni, noch da zu megvetést tanúsítani azonban nem egyeztethető össze többezer éves hagyományunkkal.