Tegnap a Szentföld háláchikus vonatkozásáról, ma egy kicsit a kétállami őrület megoldás történetéről.

A kétállami megoldás gondolata nyilván nem új. Sőt, eredetileg úgy volt tervezve annak ellenére, hogy annak semmilyen, ismétlem semmilyen történelmi oka nem volt. Politikai annál inkább. Az angolok ugyanis az Első Világháború győzelme után igyekeztek minél kisebb szeletekre vagdosni az Ottomán Birodalmat, ami nem csak, hogy a háború vesztes oldalán állt, de lomha, korrupt, gyenge és elavult is volt. Igen ám, de majd a komplett Közel-Kelet az ő fennhatóságuk alá tartozott. Mindenféle arab népcsoport és törzs szabadságra autonómiára vágyott, így a britek értő fülekre találtak mikor az Ottomán Birodalom szétzilálását vízionálták számukra. A Szentföld területe (amelyet Palesztinának a rómaiak után hívtak, akik a Szentföld egyik őshonos népéről, a filiszteusokról elnevezve igyekeztek történelemhamisító módon megszüntetni annak minden zsidó kötődését) nemigen képezte komoly gondolkodás tárgyát, így a felek (az angolok és a mekkai Husszein ibn Ali emír) mindketten mást és mást gondoltak a terület jövőjét illetően. Addig, míg az angolok 1917-ben, a híres Balfour külügyminiszter által jegyzett nyilatkozatban nem tették egyértelművé, hogy örömmel látnának egy zsidó országot a zsidó őshazában. A nyilatkozat hatására kisebb-nagyobb hullámokban, de az eddigieknél jelentősen nagyobb számban kezdtek el zsidók bevándorolni a Szentföldre, az angolok hol támogató, hol tiltó felügyelete mellett.

1947-ben, a második világháborút követően, mikor is a Szentföld még mindig angol fennhatóság alatt működött, a frissen megreformált és kibővült ENSZ 181-es számú határozata egy zsidó és egy arab (értsd arab, nem feltétlenül palesztin) országra kívánta felosztani a terültet, mely döntést a zsidók készakarva elfogadtak, az arabok pedig a zsidó állam 1948-as kikiáltását követően erőszakkal utasítottak vissza.

A háborút követően a zsidó ország területe enyhén nagyobb lett, a jelenleg „Ciszjordániának” nevezett Júdea és Somron-i területet az akkori Transzjordánia (mai nevén Jordánia) kebelezte be, a gázai övezetet pedig Egyiptom gyűrte maga alá.

A palesztinok, akik eddig teljesen szervezetlen módon tárgyalásképtelenek voltak megalakították a PFSZ-t, hogy egységben az erő alapon intézzék ügyeiket.

A idillinek cseppet sem nevezhető állapotnak az 1967-es Hat Napos Háború vet véget, melyben a zsidó állam önvédelmi céllal magához csatolta Ciszjordániát, a gázai övezetet, a Szináj félszigetet és a Golán fennsíkot, tulajdonképpen területet kiharapva majd minden őt megtámadó szomszédos államból. Az 1979-es Camp David-i Egyiptom és Izrael között megkötött béke egyezmény átadta Egyiptomnak a Szinájt, ekkor került a közhasználatba a „földet békéért” bullshitkifejezés.

A palesztinok nem nyugodtak és 1987-ban megindították célzott felkeléseiket, azok közül az első számút, melyet első intifádának hívnak Jichák Sámir miniszterelnök próbálta megállítani 1991-ben, a madridi tárgyalásokon az akkor PFSZ-t vezető Arafattal. A következő évben Sámírt Rabin váltja a miniszterelnöki székben, a baloldali politikus a béke teremtésének illúziójávalígéretével nyeri a választásokat.

1993-ban, egy rövid ideig tartó józan pillanatában Arafat leül Simon Peresz, akkori külügyminiszterrel Olso-ban és elfogadni látszik az ENSZ 242-es és 338-as határozatát, mely arab részről elismerné Izrael létezéshez való jogát (minő gáláns gesztus) cserébe hogy az visszavonul az 1967-es határok előtti területekről. Az inkriminált oslo-i egyezmény 5 évet adott a palesztinoknak, hogy valamiféle kormányszerűséget kialakítson és meghatározta, hogy a különösen érzékeny kérdésekről, így Jeruzsálem, a gázai övezet és a palesztin menekültek státuszáról, ezután hoz döntést.

1994-ben egy kairói megbeszélésen döntöttek arról, hogy a gázai övezetet és Jerikó városát átadja Izrael a PFSZ-nek, hogy ott elkezdje az önálló működést. Ezt 1995-ben további 6 város követte, majd 1996-ban Hevron, az egyik legszentebb zsidó város is a PFSZ irányítása alá került.

Az egyezmény három különböző felügyelet alatt lévő területet határozott meg. „A terület”-nek hívták a csak a PFSZ által felügyelt területeket, „B területnek a közös, izraeli-palesztin felügyelet alatt álló területeket, illetve „C terület”-nek a csak izraeliek által felügyelt terülteket.

1994-ben egy izraeli radikális, B. Goldstein tüzet nyitott Hebronban imádkozó muszlimokra, az palesztin erőszakhullám mindeközben egyre erősebbé vált. Mindennaposak voltak a bomba merényletek ártatlan civilekkel szemben, kávézók, buszok, éttermek váltak célpontjaivá a palesztin erőszaknak. 1995-ben, egy izraeli merénylő megöli a kampányoló Rabin miniszterelnököt. Őt 1996-ban Benjamin Netanjahu követi a kormány élén, aki szakít baloldali elődei naív béketervével, ugyanakkor 1997-ben végleg kivonultatja az izraeli hadsereget Hebron városából. 1998-ban Netanjahu és Arafat egy egyezményt ír alá, mely alapján Izrael fokozatosan átadja a Ciszjordániai területeket a PFSZ-nek, az pedig cserébe véget vet a folyamatosan dúló és egyre több áldozatot követelő terrorista erőszaknak. Netanjahut 1999-ben bizalmatlansági indítvánnyal lemondatják, az előrehozott választásokon Ehud Barak baloldali politikus ül be a miniszterelnöki székbe. A baloldali, egyébként gyenge és ingatag, mondhatni béna kormányzást nem segíti az akkor a Likud pártot vezető Ariel Saron 2000-es évi Templom-hegyi látogatása, mely soha nem látott erőszakhullámot indít el.

Barak lemond, elkezdődik a második infitáda. Arafatot is eléri minden földi sorsa, 2004-ben meghal, miközben Saron, akkorra más miniszterelnökként új pártja, a Kádima színeiben, egyoldalúan kivonul Gázából és felszámolja a zsidó telepeket, szabad utat adva a kétállami megoldásnak. 2006-ban azonban Saron agyvérzést kap, néhány hónappal a választások előtt, Ehud Olmert veszi át a helyét a Kádima párt élén. A palesztinoknál eközben a radikális Hámász nyeri a választásokat, akikkel Izrael, érthető módon nem akar szóba állni.

2007-ben, egy fegyveres belső konfliktus eredményeként Mahmoud Abbász veszi át a PFSZ, addigra más Palesztin Hatóság irányítását. Békekötésnek azonban nem sok esélye van. Abbász és a mögötte álló PH nem béke párti, a Hámász még annyira sem, Olmert pedig korrupciós vádak miatt lemond. Érdemes megjegyezni azonban, hogy Olmert, még hivatali ideje alatt, felajánlja a palesztinoknak a kért területek 93%-át, a maradék 7%-ról, köztük Jeruzsálemről, később terveznének dönteni. A palesztinok ismét nemet mondanak.

Olmert után ismét Netanjahu veszi át a kormányt és 2010-ben a telep építések leállítását jelenti be. A „befagyasztás” azonban nem érinti kelet-Jeruzsálemet, ezért Abbász fittyet hány rá, folytatódik az erőszak a mai napig.

Egy-két gondolat a végére és itt jön a lényeg:

- Palesztin nép, 'per se', nem létezik, palesztin állam/királyság/autonómia sosem volt

- Az 1946-ban alakított Jordániában élők pont ugyan olyan palesztinok, mint a palesztinok, ergo van már palesztin állam, úgy hívják Jordánia

- Ahányszor béke terv került az asztalra a palesztinok mindent vagy semmit alapon elutasították azt.

- A palesztinok mindig egy lépéssel hátrébb jártak a valóságnál. 1967-ben elfogadták volna a 1948-as határozatot, 1973-ban az 1967-es, 1993-ban az 1973-ast és így tovább.

Később írok a kétállami megoldás realitásáról illetve annak hiányáról 

FOLYT.KÖV.