Mi, zsidók, szeretünk nyavalyogni. Úgy általában mindenen. A nyavalygás, amennyiben arra inspirálja az embert, hogy több és jobb legyen, amúgy igen hasznos is tud lenni. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor nem feltétlenül kellene nyavalyogni egészen egyszerűen azért mert nincs rá okunk. Ilyen például a magyarországi antiszemitizmus. Mielőtt bárki megkövezne, természetesen nem azt állítom, hogy hazánkban nincs antiszemitizmus. Nagyon is van, mindig is volt és vélhetőleg mindig is lesz. Azonban látva a tőlünk nyugatabbra, sőt, akár a tőlünk keletebbre észlelhető, legtöbbször fizikai atrocitásokba torkolló antiszemita támadásokat, a zsidózó kommentek és a verbalitás korlátait szinte soha át nem lépő zsidózó kiszólások nemigen érik el az ember ingerküszöbét. Az enyémet legalábbis nem.

Engem személy szerint például csak pár alkalommal zsidóztak még le. Egyszer néhány évvel ezelőtt a belvárosban, egyszer meg pár hete pészáchkor az otthonomhoz közel. Egyik sem volt veszélyes, de még csak igazán ijesztő sem. Jól persze nyilván nem esett.

A Tett és Védelem Alapítvány 2018-as, éves, antiszemitizmus-trendeket vizsgáló közleménye alapján, a hazai antiszemita incidensek csökkenő tendenciát mutatnak. A tavalyi évben 3 (!) támadásig fajuló eseményt és 10 rongálásos cselekményt regisztráltak, ami csökkenés az elmúlt 6 év (azóta készül ilyen jellegű kutatás) „eredményéhez” képest. Hozzáteszem, ebben az elmúlt 6 évben 2015-ben volt a legmagasabb számú incidens, közel másfélszerese a tavalyinak. Miközben persze egy eset is több, mint amennyi megengedhető vagy elfogadható volna, európai mércével mérve ez sem mondható magasnak egyáltalán (a TEV teljes jelentése itt olvasható)

A helyzet a kontinens nyugati felében úgy tűnik merőben más. Az, hogy hazánkban miért jobb a helyzet szerintem alapvetően két okra vezethető vissza. Az egyik az, hogy Magyarországon, többek közt az alacsony bevándorlásnak köszönhetően, nincs jelentős mértékű iszlám közösség. A másik, hogy bár sok zsidó él itt, de csak igen kevés a „látványos” zsidó. Ez utóbbi nyilván sajnálatos, remélem idővel nemcsak erősebb lesz a hazai zsidó közösség identitástudata és vallásgyakorlása, de növekedni fog a hitüket akár nyilvánosan megélők mértéke is.

Az előbbi, mármint a hazai muszlim közösség kis létszáma, mindössze ideig-óráig jelent védelmet, hiszen a még Nyugat-Európában élő közel-keleti bevándorlók előbb-utóbb, immáron európai útlevél és letelepedési lehetőség birtokában, nyilván Magyarországra is eljutnak majd. Minél később, annál jobb, mert addig is rengeteg tennivalója van a hazai zsidó közösségeknek. Többek közt alapjaiban kellene átgondolni a zsidó intézmények biztonsági felügyeletének rendszerét, mert a jelenlegi szisztéma aligha képes visszaverni komolyabb támadást, maximum néhány részeg randalírozót. Szintén alapjaiban kellene átgondolnunk a bevándorláshoz való viszonyunkat, ami igaz, hogy sokunkban ellentmondásos, hiszen mi, magunk is „idegenek voltunk egy idegen országban”. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy a radikális iszlám terrorizmus első számú célpontjai a zsidó közösségek, így jól felfogott érdekünk, hogy higgadt, de reális módon tekintsünk a bevándorlás kérdésére.