Vannak zsidós nevek, mint a Kohn, a Grün, a Weisz és a Schwartz. Pedig akik ismerik az ókori illetve a középkori rabbinikus irodalmat feltűnhet, hogy a zsidóknak nemigazán volt családnevük. Hozzáteszem a nem-zsidóknak sem. Jó sokáig.

A zsidó társadalomban mindenkit, döntőrészben patriarchális társadalom lévén, az apa után neveztek. Például Mose ben Ámrám, azaz Mózes, Ámrám fia. Később, a babilóniai diaszpórában mindez Mose bár Ámrám lett, ami tulajdonképpen az arameus megfelelője a korábbi hébernek.

Talán az egyetlen, családnévnek nevezhető kivétel a kohaniták (Áron főpap leszármazottai) és leviták (egyéb, Lévi törzséből származók) nevei után fellelhető Kohén vagy Lévi megnevezés, mely már a Talmud idejében is gyakran használt utótag volt, már akiknél relevanciával bírt.

A szefárdi, azaz a közel keleti országokban élő zsidók, így többek közt az ibériai félszigeten élők, kezdtek el a legkorábban családneveket használni, már a 10-11. században, leginkább az iszlám befolyása miatt. Ezek a családnevek jellemzően a viselőjük által űzött foglalkozást tükrözték, de sok esetben előfordul, hogy a származás helyét, városát jelölik meg.

Az igazi áttörés a zsidók 1492-es  Spanyolországi száműzetése után történik, ugyanis a (sokszor erőszakkal) kikeresztelkedett zsidók, tisztelet jeléül, a keresztszülők nevét veszik fel. Ezen converso-k (kényszerből kikeresztelkedettek) jó része, amikor később, komoly megpróbáltatások árán, visszatérnek a judaizmushoz, megtartják neveiket. Ennek talán legismertebb példája a renegáttá lett holland filozófus Baruch (azaz Benedict vagy Benedito) Spinoza (1632-1677), aki családjának eredetét conversókhoz köti és kutatásai során arról bizonyosodik meg, hogy családja a spanyolországi Espinosa de los Monteros vagy Espinosa de Cerrato nevű helyiségből származnak.

A spanyolországi száműzetés a zsidók jelentős részét az európai kontinensre sodorja, így amikor megérkeznek askenázi (európai) tesvéreikhez azt tapasztalják, hogy legtöbben még mindig a patriarchális neveket használják. Egyes helyeken, ahol a keresztény többség ezt megkívánta, persze vettek fel neveket, hasonlóan keresztény szomszédaikhoz, így keletkezett például a Rothschild név (vörös pajzs) amely minden bizonnyal a családi címer leírása.

Ennek ellenére az európai zsidók tulajdonképpen a legkésőbb csatlakoznak a családnév adás szokásához, a Németalföldön akár már az 1600-as években, de például a Habsburg Monarchiában csak 1787-tól, Oroszországban pedig 1844-től.

A Monarchia tette kötelezővé a zsidóknak, hogy családneveket vegyenek fel, ráadásul azoknak németes hangzásúnak kellett lennie. Ez a zsidók számára kevéssé volt megterhelő, hiszen a köznyelv a birodalom területén amúgy is a jiddis volt, ami igencsak németes hangzású. 1782-ben az uralkodó II. József türelmi rendelete a zsidóknak a korábbiaknál jelentősen nagyobb mértékű jogokat biztosított, igaz, ennek ára is volt: a „zsidó nyelven történő írás és beszéd” beszüntetését követelte meg. Innentől kezdve a zsidóknak is német nyelven kellett kereskedelmi szerződéseiket, anyakönyveiket, házassági szerződéseiket nyilvántartani. Alig 5 évvel később, a „Das Patent über die Judennamen” rendelet a zsidókat családinév felvételére kötelezte, ezt a példát a századfordulóig Poroszország is átvette. Franciaország szerte Napoleon hozott hasonló rendelkezést 1808-ban, példájukat a 19. század során fokozatosan a Lengyelország és Oroszország is követte.

A zsidók, sok helyütt nem bízva a hatóságokban, nemigen barátkoztak meg újdonsült neveikkel, egymás közt sokáig a régen bevált „ódivatú” neveket használták.

Az Osztrák-Magyar Monarchia és Poroszország területén élő zsidók névválasztásuk során igyekeztek a lehető legszebb hangzású és jelentéssel bíró neveket adoptálni. Így születtek az Appelbaum-ok, a Feinstein-ek, a Teitelbaum-ok, a Rosen-ek, a Rosenfeld-ek és még sorolhatnám.

Oroszország és más szláv nyelvterületeken élők sok esetben nem tettek mást, mint a héber neveket „szlávosították”, így lett Mendel fiából Mendelsohn, Ábrahám fiából Ábrámsohn vagy Ábrámovics, Menásse fiából Manisewitz. Olyan is előfordult, hogy a feleségükre büszke férjek nejük nevét használták, így erősítve a családi köteléket. Édel férje Édelmann lett, Golda férje Goldmann, Perl férje Perlmann és így tovább.

Természetesen sok esetben a már „jól bevállt” módszert követve lakhelyük szolgált családnevükként, így születtek, a Berliner, Brody, Brodsky, Gordon, Hollander, Moszkauer, Burger és Berger, Heller vagy Lipsker nevek, ez utóbbi Lipcse városából. Nagyobb zsidó közösségek számtalan Pinsky-t, Posner-t, Prager-t és Schlesinger-t teremtettek.

Érdekes adalék, hogy akadtak németes hangzású, így a törvénynek makulátlanul megfelelő, azonban kifejezetten „zsidós”, azaz héber eredetű nevek, jellemzően szakmák vagy származás után. Így születtek a Baron-ok (bár Áron), a becsületes templomszolga (gabbáj cedek) szavakból a Getz, az igazi kohanita (kohén cedek) szavakból a Katz, a lévita helyettesből (szegán levi) a Segal, vagy az igaz szülők árvájaként (zéra kodes smo) szavakból a Sachs.

Természetesen a 19. század végi emancipáció először önkéntes alapon, a két világháború közti idők pedig már kényszerűségből sokakat arra kényszerítettek, hogy német-jiddis hangzású (vagy csak „túl zsidós”) nevüket magyarosítsák. Így lett például az én Marmorstein dédapám egy szép napon Megyeri, anyai ágon pedig a Freund-ból Barát.

A Csendes Óceán másik oldalán is sokan igyekeztek beilleszkedni, „amerikanizálódni”, így a Silbermann-ból Silverman lett, a Sonnenshein-ből Sunshine.

A modern (és sokszor szekuláris alapon működő) Izrael is szívesen látta, ha az európai jiddis hangzású nevek „héberesednek”, így lett a Weisz-ből Lávon, a Waldman-ból Jáári.