Csakúgy, ahogy a lélek a születés előtt él, ugyanúgy él azután is, hogy a test meghal. Mint tegnapi írásomban megjegyeztem, a lélek Istennek egy darabkája ezért csakúgy mint Isten, örökkévaló. Nem tud meghalni.

Az igazság az, hogy ami halott az nem tud élni, a test, ami valójában nem más, mint a „föld pora” (oxygén, szén, hidrogén, nátrium és egyéb összetevők) pedig nem él, az életet a lélektől kapja kölcsön, egészen addig, míg együtt vannak. Miután a lélek elhagyja a testet, a test az lesz, ami korábban volt, fizikai anyag.

Ahogy a születés előtt a lélek kapcsolatba kerül a fizikai világgal, hasonló módon a halál után a lélek egy ideig még kapcsolatban marad a testtel. A halál pillanatában a lelek elhagyja ugyan a testet, de a távozás fájdalmas és keserű. A lélek feladata véget ért ezen a világon, befejezte küldetését, munkája végeztével elégedett ugyan, de elégedettsége nem lehet teljes, hiszen az isteni lélek nem csak a célt tartotta szem előtt, hanem a feladatot magát is szerette. Így ha a feladatnak vége, még akkor is, ha a munka eredményes volt, az elválás nem jó érzés.

A test és a lélek olyanok, mint két partner, akiknek megszűnt az együttműködése, de a kapcsolatot azért még tartják egymással. A lélek távozása, csakúgy, mint érkezése a születéskor, több lépésben történik. A halál pillanatában a lélek távozik ugyan, de kapcsolata ezzel a világgal még nagyon intenzív. Ez a kapcsolat három nap után veszít némileg intenzivitásából, az első egy hét után szintén, az első egy hónap után megint, végül egy év után lehet azt mondani, hogy a lélek kapcsolata megszűnik a fizikai világgal. A zsidóság gyászolási gyakorlata ezt az intenzivitást képezi le azzal, hogy szeretteink elvesztésének első három napja a leginkább megterhelő, az első hét, melyet sivának, vagyis gyászhétnek hívunk még mindig igen felkavaró és ez így marad, bár némileg könnyebbé válik az első egy hónapban (slosim) illetve az első évben. A gyászolási szokások is a siratás hevét képezik le. Az első három napban illetve az első hétben nem öltünk tiszta ruhát, nem mosakszunk, nem húzunk bőrcipőt, nem ülünk székre vagy alszunk ágyon, tükreinket letakarjuk és átadjuk magunkat a teljes gyásznak, hiszen nagyon fontos, hogy az ember ne meneküljön az érzései elől és szembe nézzen szerette elvesztésének tragédiájával. Bizonyos dolgokat, mint például a hajvágástól vagy nyiratkozástól valóm tartózkodást megtartunk az első harminc napban, de például nem hallgatunk élő zenét és nem megyünk esküvőre a temetés után egy éven keresztül.

A halálozási évforduló (jiddis-németül: jahrzeit) alkalmával a lélek megemlékszik a fizikai világon töltött időre, mintegy régi utazásra, ezért ilyenkor a lehetőség, hogy imádkozzunk elhunytaink érdemeinek felemlegetéséért jobban adott, mint más napokon. A halálozási évforduló alkalmával gyertyát gyújtunk, hiszen „Isten gyertyája az ember lelke”¹

1. Példabeszédek 20:27