Tegnap 102 éve, hogy 1917. november 2-án az angol külügyminiszter, Arthur Balfour megírta azt a levelet, mely első alkalommal szolgáltatott igazán komoly és írásos bizonyítékot arra, hogy az akkor világhatalom Anglia támogatja a cionista mozgalom törekvését, hogy a Szentföldön zsidó ország jöhessen létre.

A levél címzettje Lionel Walter Rothschild báró volt, aki nemcsak a híres és befolyásos család vezetője volt abban az időben, de Chaim Weizmannak, a Cionista Szövetség elnökének, Izrael állam később első államelnökének is jóbarátja és támogatója.

A kiáltványban az angol miniszterelnök kinyilvánítja, hogy „Őfelsége Kormánya kedvezően tekint egy zsidó nemzetotthon létrehozására Palesztinában és minden lehetséges módot meg fog találni arra, hogy a terv valósággá váljon. Nyilvánvaló szempont, hogy a Palesztinában élő nem-zsidó közösségek személyes és vallási jogai ne sérüljenek, ugyan így ne sérüljenek más országokban élő zsidók személyes és vallási jogai sem.”

A deklaráció komoly hatással volt nem csak a cionizmus támogatóira és a zsidó közösségekre világszerte, de, ahogy azt elképzelhetjük, számos kritikát is kapott. 

Ahhoz, hogy megértsük mi is volt a deklaráció célja nem árt ismerni, hogy az első világháborúban, 1917-ben a szövetséges francia és brit hadsereg patthelyzetbe került a németekkel szemben a nyugati fronton, miközben a törököket sem sikerült legyőzniük a Gallipoli-félszigetnél.

A keleti fronton a szövetséges oroszok győzelme is egyre kétségesebbé vált. A cárt hatalmából elmozdító forradalom után alakult orosz vezetés komoly ellenállással nézett szembe, hiszen a közvéleményben erősödtek a hangok azzal kapcsolatban, hogy az oroszoknak talán nem kellene Németország és az Osztrák-Magyar Monarchiával szemben harcolniuk.

Annak dacára, hogy az amerikaiak a szövetségesek oldalán léptek be a háborúba az, hogy komoly mennyiségű amerikai csapat érkezzen a kontinensre és nyújtson hathatós segítséget, szintén nem tűnt reálisnak.

Az 1916-ban kormányra kerülő angol miniszterelnök, David Lloyd George nyíltan támogatta a cionizmus eszméjét és a Cionista Szövetséget Angliában vezető, Oroszországban született, de Manchesterben élő Chaim Wiezmannt. Támogatása nem volt egyedi az angliai politikai rétegben és leginkább személyes meggyőződésből fakadt, de döntésében minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy a cionista eszme támogatásával kivívhatja a semleges országokban élő zsidók Szövetségek iránti támogatását. Hasonló támogatást remélt a zsidó közösségek részéről az Egyesült Államokban és leginkább Oroszországban, ahol az antiszemita cári uralmat jelentős részben orosz zsidók segítségével sikerült megbuktatni.

Lloyd Georgenak volt azonban egy másik, geopolitikai célja is. Annak dacára ugyanis, hogy a britek a franciákkal már korábban megállapodtak abban, hogy az Ottomán Birodalom legyőzése után a térséget felosztják magát közt (Sykes-Picoult egyezmény, 1916), Palesztina kérdését az angolok különösen fontosnak tartották, ugyanis az átjárást biztosít India és Egyiptom között. Ez pedig az angoloknak mindenképpen fontos volt.

A megálmodott zsidó országot angol oltalom alatt támogató Lloyd George a cionista álom megvalósítását modellként kívánta láttatni más, hasonlóan kicsi, európai nemzetállamok megalakulásának szempontjából is, akik korábban nem is álmodhattak ilyesmiről.

Ahogy az sejthető, a deklaráció az angol parlamentben sem kapott egyöntetű támogatást, így annak kihirdetését többször kellett elhalasztani. Az anticionisták élén álló Edwin Montagu, Indiáért felelős külügyminiszter szerint a britek által támogatott cionista álom a más országokban élő zsidók biztonságát fenyegeti, különösen azokét, akik az Angliával ellentétes oldalon álló országokban, például így az Ottomán Birodalomban élnek. Végül a deklarációt Anglia szövetségesei, így Franciaország, az Egyesült Államok és Olaszország is jóváhagyta. Utóbbi azért is érdekes, mert az olasz beleegyezés magával hozta Vatikán igenjét is.

A kihirdetés késedelmének egyik ára az volt, hogy mire az megtörtént, Oroszországban a Lenin vezette bolsevikok jutottak hatalomra, akiknek egyik első lépése a tűzszünetre való felhívás volt. Oroszország ezzel kiszállt a háborúból és az oroszországi cionisták, akiknek befolyása az angolok meggyőződése ellenére igen kicsiny volt, teljességgel erőtlenek voltak.

A háborút lezáró 1919-es Versailles-i békeszerződés az angolokat tette meg Palesztina kormányzási jogával ún. mandátum rendszerben, ezzel azonban mind az ott élő zsidók, mind az ott élő arabok kormányzását is ellátta. Az ott élő arabok jelentős része csalódottan vette tudomásul, hogy az angoloknak, korábbi ígéretük ellenére (Husszein-McMahon levelezés, 1915) eszük ágában sincs független államot létrehozni számukra annak ellenére, hogy sokuk a Szövetségeseket segítette a török uralom megdöntésében. Az angol mandátumot sikerét az is nehezítette, hogy az első világháború alatt a területre menekülő nagyszámú zsidó bevándorlót a helyi arabok jelentősen ellenezték, így rendkívül gyakorivá váltak az arabok és zsidók közti erőszakos atrocitások. Látva a kialakult helyzetet és a terület etnikai, történelmi és vallási bonyolultságát az angolok halogatták, hogy Palesztina kérdésben végleges döntést hozzanak, így a kétezer éves zsidó álom sajnos csak a második világháború elképzelhetetlen népirtása után valósulhatott meg 1948-ban, Izrael államának kikiáltásakor.

Ha tetszett az írás kövess a Facebookon is https://www.facebook.com/lekvaresjam.hu/