A fokhagyma és a zsidók kapcsolatának története régi időkre nyúlik vissza. Mert ugye ki ne szeretné ezt a Közép-Ázsiából származó növényt annak erős, mégis kellemes ízéért?

A zsidók, mint bárki más, nagyon szerették a fokhagymát. Olyannyira, hogy egyiptomi kivonulást követő negyven éves sivatagi vándorlás során nem egy alkalommal förmedt rá a nép Mózesre, hogy ugyan miért is vezette ki Isten Izrael gyermekeit Egyiptomból.

„Emlékezzünk a halra, melyet Egyiptomban ettünk ingyen, az uborkára, a dinnyére, a póréhagymára, a vöröshagymára és a fokhagymára; most pedig lelkünk kiszárad, nincs semmi, egyedül a mannára van szemünk irányítva.”¹

Majd kétezer évvel később, a Talmudban azt olvassuk, hogy a fokhagyma egyike a legfontosabb sábáti (szombati) fűszereknek, mellyel az ünnepi ételt lehet különlegessé varázsolni.

„Mivel lehet különlegessé tenni a sábátot?” – kérdezi a Talmud egy helyen, mielőtt leírja Rav Jehuda ben Rav Smuel bár Séilát válaszát, aki mestere Ráv véleményét tolmácsolva megjegyzi: „Céklából készült étellel, nagy hal (ételekkel) és fokhagymafejekkel”.²

De nem csak Jehuda ben Rav Smuel bár Séilát rabbi volt azon a véleményen, hogy ha sábát, akkor fokhagyma. A Talmud egy helyen megjegyzi, hogy a sábátot ünneplő zsidókat, kissé gúnyosan, úgy is hívták az őket körülvevő babilóniai társadalomban, hogy „fokhagyma evők”.³ Ez a kifejezés jól mutatja, mennyire összemosódik a zsidó és a sábát ezzel a különleges zöldséggel.

A Talmud egy másik helyen azt is tudtunkra adja, vajon mi olyan különleges a fokhagymában, és annak milyen egészségre jótékony hatásai vannak: „Az embernek teltség érzését adja, megmelegíti a testet, az ember arca világít tőle...és egyes vélemények szerint az emberben szeretetet ébreszt és eltávolítja az emberből az irigységet.”⁴

A fokhagyma érdekes módon régóta összekapcsolódik a romantikával - annak dacára, hogy erős illata ennek ellenkezőjét sugallná. A Talmud a fokhagymát a szerelem érzésének elősegítésére írja le. Különösen pedig a fokhagymát tartalmazó szombati étkezésről tartja úgy, hogy romantikus légkört teremthet a férj és a feleség közt sábátkor.

Azok számára, akik a Talmud autoritását még az ilyen, nem-vallásjogi kérdésekben is mindenen felülállónak tartják talán nem meglepő, hogy egy 2016-os tanulmány alátámasztja a fenti megfigyelést és megállapítja, hogy „a fokozott fokhagymafogyasztás után az emberek testszaga sokkal kellemesebbnek és vonzóbbnak bizonyul” (a megjegyzés talán a szájszagot figyelmen kívül hagyja). A tanulmány szerzői szerint ennek az lehet, hogy a fokhagyma pozitív egészségügyi hatásai egészségesebbé teszik az embereket, akik így vonzóbbak a másik számára.⁵

A zsidók és a fokhagyma kapcsolata olykor életet is mentett. A szefárdi (keleti országokban élő) zsidók olyannyira előszeretettel használták a fokhagymát, hogy egyes országokban, így például a mai Törökország területén a fokhagymát kifejezetten zsidó ételnek számították.

Az egész ismert világot a 6. században megrázó Justinianus-pestis idején például azt a megfigyelést tették, hogy az isztambuli zsidókat azért sújthatja kisebb mértékben a járvány, mert ételeibe sok fokhagymát tesznek és ajtajaikra is kiaggatnak fokhagyma-füzéreket.

A zsidók és a fokhagyma kapcsolata nem ér véget annak gasztronómiai felhasználásával. A középkorban egy három németországi város alkotta zsidó közösség volt az európai (áskenázi) zsidóság központja: Speyer, Worms és Mainz. Ezen három várost gyakran találjuk úgy leírva rabbinikus iratokban, hogy azok nevének kezdőbetűje a sum (héberül fokhagyma) nevét adja ki. (Héberül Worms város nevét azzal a „váv” betűvel kezdik, amelyik egyben az „u” hang is.)

A középkori Spanyolhonban is a fokhagyma volt a zsidók egyik jellegzetes étele, az inkvizíció során pusztán a fokhagyma fogyasztása gyanúba keverhette az embert, hogy nem zsidó-e.  Egy helyen azt olvashatjuk egy Bernaldez nevű pap iratai közt: „Ahogy az eretnekek és a zsidók mindig menekültek a keresztény tanok elől, ugyanúgy menekültek a keresztény szokások elől is. Soha nem adják fel azt a zsidó szokást, hogy olajban sült vöröshagymát és fokhagymát fogyasztanak”. Az állami nyomásra kikeresztelkedett zsidók, akik új vallásuk felvétele ellenére továbbra is ettek fokhagymát sokan bizonyítéknak tekintettek arra, hogy a zsidók titokban folytatják vallási szokásaikat, így az inkvizíció borzalmának voltak kitéve.

Mindezek mellett a fokhagyma több helyen szerencsét hozó ételnek is számított. Szefárdi zsidók több helyen a körülmetélés előtti napon fokhagymát tettek a fiú csecsemők mellé, így tartva távol a „rossz szemet”, az irigy pillantásokat. Ennek oka abban keresendő, hogy ladino nyelven⁶ a fokhagyma, ajo szó, nagyon hasonlít a szem, ojo szóra.

Az áskenázi zsidóknál is beférkőzött a fokhagyma a népi nyelvbe, a jiddis mondás, miszerint „Az men eszt nist kájn knobl, stink men nist” annyit tesz, hogy „Ha nem eszel fokhagymát, nem leszel büdös”, azaz, ha nem tettél semmi rosszat, nincs semmi félnivalód.

1. 4Mózes 11:5-6
2. Sábát traktátus 11b
3. Nedárim traktátus 31a
4. Bava Kama traktátus 82a
5. Jitka Fialova, Craig Roberts, Jan Havlicek tanulmánya: https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S0195666315300787
6. A Ladino a mediterrán országokban élő zsidók nyelve volt, bővebben itt olvashatunk róla: https://lekvaresjam.blog.hu/2019/08/26/zsido_nyelv_nem_heber_nem_is_jiddis_ladino