Számos kultúrában elterjedt, hogy a fekete a gyász színe. A judaizmus nem egyértelmű ezzel kapcsolatban. Hallottainkat például egyszerű fehér vászonruhában helyezzük koporsóba. Ez a ruha igazából egy köpenyhez vagy hálóinghez hasonlatos, végtelenül egyszerű, díszektől mentes, szerény és nincsenek rajta zsebek ezzel is mutatva, hogy földi javainkat nem visszük magunkkal a túlvilágra. Erre utal a zsoltárvers: „Ne törődj azzal, ha valaki meggazdagszik, ha sok kincs lesz is házában. Úgysem vihet magával semmit, ha meghal, nem követi kincse.”1
Ugyan a gyászolók maguk legtöbbször sötét ruhában vannak, de ez valószínűleg inkább a környező kultúrák behatása, semmint eredendően zsidó szokás.
A rabbinikus irodalomban mégis találunk a kérdésre vonatkozó forrásokat.
A Talmud azt meséli a jeruzsálemi Szentélyben szolgáló egyik főpapról, Simon háCádikról, hogy halálának évében vészjósló jelet kapott, mikor Jom Kipurkor, a legszentebb napon a Szentek Szentjében (a helyiség, melyben a Frigyládát őrizték és ahová csak a főpap léphetett be és ő is csak egyszer egy évben, Jom Kipur napján) végezte az ünnepi füstölőáldozat szertartását.
„Abban az évben, mikor meghalt Simon háCádik a Jom Kipurkor ezt mesélte: ’Idén meg fogok halni’. Kérdezte tőle a többi pap: ’Honnan tudod?’, mire azt válaszolta: ’Minden évben, Jom Kipur napján, mikor belépek a Szentek Szentjébe egy idős emberrel találkozom [egy embernek tűnő angyallal], aki tiszta fehérbe öltözött, fején fehér kendő. Mindig bekísér a Szentek Szentjébe és munkám végeztével velem távozik. De ma, az ember [angyal] akivel találkoztam feketébe öltözött és feje fekete kendővel volt bekötve. Bekísért a Szentek Szentjébe, de nem jött ki, amikor én kijöttem.’”
Ebben az évben Simon háCádik, Jom Kipur után megbetegedett és hét nappal később meghalt.
Egy másik helyen szintén érdekes esetet találunk:
„Jánáj rabbi azt mondta fiainak. ’Ne temessetek fehérbe és ne is feketébe. Feketébe ne, mert ha az Égi Bíróságon felmentenek és az igazak közé kerülök, olyan leszek, mint egy gyászoló az esküvő tömegben. De fehérbe sem, mert ha az Égi Bíróságon elítélnek és a bűnösök közé kerülök, olyan leszek, mint egy vőlegény a gyászolók közt. Ne temessetek hát se feketébe, se fehérbe [inkább szürkébe, ami se nem ilyen, se nem olyan].3
A zsidó vallás törvényeit összefoglaló kódex, a Sulchán Áruch azt irányozza elő, hogy a halottat mégis fehérbe temessük, innen is a máig gyakorolt szokás.4 Ez egyébként megegyezik a Jeruzsálemi Talmudban említett döntvénnyel.5
A gyászolókat illetően Mose ben Nachman rabbi, a híres Nahmanidész (1194-1270) egy elveszett Midrást idéz, miszerint Mózes halála előtt azt hagyta meg utódjának Józsuénak és az őt gyászolóknak, hogy öltözzenek feketébe.
Más középkori rabbik is említik, hogy a gyászolók feketébe szoktak öltözni, azonban azt is hozzáteszik, hogy ez ma már nem bevett szokás.6
A modernkori döntvényhozók közül a volt izraeli szefárdi főrabbi, nemzedékünk egyik legkiemelkedőbb tudósa, Ovádia Joszef (1920-2013) írt a témában és megjegyzi, hogy annak ellenére, hogy a fekete ruha viselete gyászolók számára nem zsidó szokás, mégsem esik tilalom alá, azonban az ember igyekezzék ne teljesen feketébe öltözni gyász alkalmával.7
Kövess a Facebookon is: https://www.facebook.com/lekvaresjam.hu/
- Zsoltárok 49:17-18
- Babilóniai Talmud, Joma traktátus 39b
- Babilóniai Talmud, Sábát traktátus 114a, Nida traktátus 20a
- Sulchán Áruch, Joré Déá 352:2
- Jeruzsálemi Talmud, Kiláim traktátus 9:4 és Ktubot traktátus 12:3
- Lásd Rabbeinu Áser, tsuvot, Klál 27 illetve Bét Joszef Orech Chájim 547.
- Jábia Omer 3:25
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
na__most__akkor 2019.11.22. 17:41:06
""
Elmagyaráztam a halotti szertartást, a család gyászát, fekete ruhát, drapériát, könnyet, papot, gyászkocsit, harangozót, koporsót, az elföldelést, síremléket, az évenkénti kegyes megemlékezést, mikor a hálás hozzátartozók virágot és gyertyát állítanak a szeretett rokon sírhalmára.
Nagyon nehezen sikerült megmagyaráznom a dolgot, és mikor mindent elmondtam, akkor sem értette teljesen. Míg beszéltem, állandóan zavart kérdéseivel. A harangról azt hitte, élesztési kísérlet, a papot orvosnak vélte, és mindig valami célt kutatott: mért vágják le a virágot, hiszen a levágott virág elszárad, és nem hozhat termést! Mért világítunk mi gyertyával, mikor jobb a villany? Nyáron mért nem fehérben gyászolunk, és ha már feketét kell hordanunk, az kinek használ: a halottnak, papnak vagy hozzátartozóknak és hogyan?
Háromszor mondtam el a temetést, de tanácstalanul vonogatta a vállát.
- Mi a cél? - kérdezte mindenre.
Megmagyaráztam, hogy a halott megbecsülése.
- A halottban csak kémiai értékek vannak - felelte -, amit ti nem becsültök meg, mert eldobtok, eltekintve attól, hogy így, egy darabban elföldelve ki van téve a tetszhalál kínos sorsának. Éppen ti nem becsülitek meg halottaitokat.
- Nem a kémiai értéket becsüljük, hanem azt, hogy élt valaha, hogy ember volt, aki dolgozott, szeretett és használt másoknak! - kiáltottam.
- Megint olyan dolgokat műveltek, ami nincs, és azt is fordítva csináljátok. Az ember munkáját akkor kell megbecsülni, amikor él, és úgy becsüljük meg, hogy ezt jó táplálkozással, lakással, ruhával és kényelemmel viszonozzuk, a kazo egyensúly szerint. De te magad mondtad, hogy nálatok vannak, akik igen rosszul élnek, habár dolgoznak, sőt éppen azok, akik legtöbbet dolgoznak. Ti tehát sem életében, sem halála után nem becsülitek meg az embert érdeme szerint.
""
Na most akkor, ez egy scifi, egy új Gulliver utazás. - Karinthy is írt kettőt.
Igaz, 1935-ben, amikor Szathmári írta, még nem létezett ez a kifejezés. Megaztán, "az első, erősen cenzúrázott kiadás 1941-ben jelent meg". (hu.wikipedia.org/wiki/Kazohinia)
A könyv legalább annyira társadalombírálat, mint scifi.
