Egyike az általánosan ismert szokásoknak, hogy nem szoktunk embereket számolni. Legalábbis nem számokkal, hogy „egy-kettő-három”. Ha arra van szükség, hogy létszámot vegyünk az emberekről jellemzően egy zsoltárverset szoktunk használni ¹, mely eredeti héberben 10 szóból áll, így könnyedén számba tudjuk venni a jelenlevőket, például, ha a közösségi imádkozáshoz szükség tíz felnőtt férfit kell számba venni.

A szokás eredete igen régi. A Tórában többször is olvasunk népszámlálásról, mikor a Biblia szám veszi a sivatagban vonuló zsidó népet. Az első alkalom, mikor a nép kollektív számlálásra kerül az Egyiptomból való kivonulás utánra datálódik, azonban akkor Isten parancsára Mózes nem a „szokásos” módon veszi számba az embereket, hanem mindenkitől fél-sékel adományt gyűjt be a majdani sivatagi Gyülekezés Sátra (a későbbi jeruzsálemi Szentély pusztai elődje) építéséhez való hozzájárulásként. A fél-sékel adományozásának parancsolata később is megmarad, mint egyike az általános „egyházi adóknak”, a beérkezett összegből pedig tudni lehet az adományozók számát, hiszen a Tóra a parancs leírásának végén azt is közli, hogy senki ne adjon se többet, se kevesebbet: „Ezt adja mindenki, aki átmegy a számláláson: fél sékelt, a szentség sékelje szerint, – húsz géra a sékel – fél sékelt ajándékul az Örökkévalónak. Mindenki, aki átmegy a számláláson, húsz évestől felfelé, adja az Örökkévaló ajándékát. A gazdag ne adjon többet és a szegény ne adjon kevesebbet a fél sékelnél, hogy adja az Örökkévaló ajándékát, hogy engeszteljen lelkeitekért.”²

A mintegy fél évezreddel későbbi Saul király általi seregbe hívható katonák megszámlálása szintén hasonló módon működött. Akkor Izrael első királya azt kérte a néptől, hogy mindenki adományozzon egy fiatal kecskét, ezeket megszámolva következtetett a király a hadba foghatók számára.³

Ezt Saul utódja, Dávid népszámlálása követte, aki azonban általános módon vette számba a népet: „Dávid ezt mondta Jóábnak és a hadinép parancsnokainak: Menjetek, számláljátok meg Izráelt Beérsebától Dánig, és terjesszétek elém, hadd tudjam meg a számukat!”⁴

, később azonban egy járvány tört ki, aminek következtében rengetegen meghaltak, ⁵ talán ezért is fogalmaz Hósea próféta intelmében úgy: „De lesz még annyi Izráel fiainak a száma, mint a homok a tengerparton, amelyet nem lehet megmérni, sem megszámolni. Akkor ahelyett, hogy ezt mondanák nekik: Nem vagytok népem! - ezt mondják: Az élő Isten fiai vagytok!”⁶

A fentiekből úgy tűnik, hogy igen régi gyakorlat volt az embereket nem szokásos módon átszámolni, hanem valamilyen más módon érni el hasonló eredményt.

A Talmud egy helyen megjegyzi, hogy áldás igazán csak olyas valamiben van, mely nem mérhető konkrét súllyal, vagy nem számosítható, hanem mennyisége „a szem elől el van rejtve.”⁷

A híres középkori kommentátor, Rabbeinu Bechaje (Bachja ben Áser rabbi, 1255-1340) a Talmud állítását úgy magyarázza, hogy előnyös, ha az egyén nem különíthető el azáltal, hogy pontos számot adunk neki, így amennyiben érdemei nem volnának elegendők, úgy a közösség érdemében tudja elkerülni az esetlegesen negatív Égi ítéletet.⁸ Ez minden bizonnyal azt is jelentheti, hogy az összetartozás érdemeként a teljes közösség érdemesebb lesz a Teremtő áldására.

Kövess a Facebookon is: https://www.facebook.com/lekvaresjam.hu/ 

1. A Zsoltárok 28:9 verse héberül tíz szóból áll, magyar fordítása: „Segítsd meg népedet, áldd meg örökségedet, légy pásztora, és gondozd örökké!”
2. 2Móz 30:13-15
3. Lásd 1Sámuel 14:34 alapján Rási magyarázata
4. 1Krónikák 21:2
5. 2Sámuel 24:15
6. Hósea 2:1 avagy egyes nyomtatások szerint 1:10
7. Babilóniai Talmud, Bava Mecia traktátus 42a
8. Lásd 2Móz 30:13-15-höz írt kommentárja