Az adományozás, mint fogalom, egyike a zsidóság és a Biblia által kihangsúlyozott értékeknek. Az ember megélhetése Istentől jön, ha pedig az Égből többet adnak valakinek, mint amennyire szüksége van, azt bizonyára valamilyen okból teszik, arra buzdítva az embert, hogy abból juttasson olyanoknak, akiknek valamilyen okból kevesebb adatott. A gazdagság illetve a jólét ugyanis ugyanolyan próbatétel, mint a szegénység, hiszen mindkettő jellemformáló és képes kihozni belőlünk azt, ami igazán isteni. 

A lubavicsi Rebbe, Menachem Mendel Schneerson (1902-1994), nem véletlenül tette az adományozás szokásának fontosságát tíz kampányának egyik alapjává.

„Az adományozás megment a haláltól”¹ – írja Salamon a Példabeszédek könyvében, melyet bölcseink akként is értelmeznek, hogy nem arról van szó, hogy az ember, ha adományoz nem hal meg, sokkal inkább arról, hogy ha nem adományoz, akkor nem élt valójában. Hiszen az élet célja az Istenszolgálat, így ha az ember nem úgy éli életét, ahogy azt Isten megkívánja, élete valójában aligha nevezhető életnek.

A Tóra számos micvában (parancsolat) rögzíti az adományozás fontosságát, a mezőgazdasághoz kapcsolódóan például számos törvény van, mely arra hívja fel figyelmünket, hogy ami az Égből adatik, az nem feltétlenül a miénk. A szántóföld sarkának meghagyása a szegények, árvát és özvegyek részére ugyanúgy mutatja az értük érzett empátiát, mint a lehullott termény hátra hagyásának kötelessége. Hasonló kötelessége van az embernek az iránt, akitől minden vagyon származik, hiszen isteni célokra is kötelesek vagyunk adakozni, így a jeruzsálemi Szentély fenntartására illetve a mindennapi áldozatok költségeire.

Az ember szoktassa magát az adományozáshoz, ezért a lubavicsi Rebbe azt kezdeményezte, hogy minden otthonban, irodában, középületben, de még az autóban is legyen egy adományozó persely, ahova minél többször, akár csak kisebb összeget is tegyünk.

Mondani sem kell, hogy az adományozás nem feltétlenül anyagi jellegű, az ember számos formáját találhatja a másik vagy a közösség segítésének, ezért hát az sem mentesül az adományozás kötelezettsége alól, aki maga is nélkülöz avagy adományra szorul. „A szegény embertől kevés, többet ér, mint a gazdagtól a több.”² Egy jó szó, egy apró cselekedet, egy kis segítség is sokat jelenthet a nélkülöző számára.

Míg az ember köteles jövedelmének 10%-át jótékony célra fordítani, a maximális mennyiség nem javasolt, hogy 20%-nál több legyen, hiszen egyrészről Istennek bizonyára célja volt azzal, hogy az adott illető a vagyonra szert tegyen, másrészről félő, hogy ha az ember többet adományoz, maga is adományra fog szorulni. A szabály alól kivétel, ha az ember már nagyon idős, vagy a halálán van, akkor szabad akár a vagyon harmadát is jótékony célra fordítani. 

A Talmud bölcsei felhívják figyelmünket arra, hogy az adományozás kontraintuitív módon működik. Míg a logika azt diktálná, hogy az ember minél többet ad, annál kevesebb marad neki, a bölcsek szerint a Teremtő ígéretet tesz arra, hogy pont fordítva lesz. Ha adományozunk, vagyonunk nem hogy csökken, de növekedni fog. A Midrás irodalom egy helyen ezt a gondolatot azzal egészíti ki „az adomány jobban segíti az adományozót, mint azt, aki az adományt kapja.”³

Kövess a Facebookon is: https://www.facebook.com/lekvaresjam.hu/

1. Példabeszédek 10:2, uo. 11:4
2. Kicur Sulchán Áruch 34:2
3. Midrás Rábá, Vájikrá 34