Dávid, az ókori Izrael második királya, a Biblia egyik legizgalmasabb és talán legsokoldalúbb szereplője. Király, hadvezér, költő, tudós, pásztor és államférfi egyszerre, aki nem mentes az emberi gyengeségtől ugyanakkor tisztaszívű és érzelmes.

A zsidó tradíció szerint Dávid Izrael örök királya, ezért az igazi uralkodók csakis Dávid házából származhattak és a Messiás, a Megváltó is Dávid leszármazottja lesz.

Dávid az i.e. 907-ben, Betlehemben született, Jisáj legfiatalabb gyermekeként, hét testvére volt. Nem volt kifejezetten harcos alkat, így amikor idősebb bátyjai hadba vonultak a filiszteusok ellen, Dávid apja házában maradt, őrizte a nyájat, zenélt, imádkozott. Később, mikor Sámuel próféta, Isten parancsára megfosztja Sault, Izrael első királyát a tróntól, Dávidot keni fel királynak, azonban útja a trónig hosszú és viszontagságos. Beáll Saul hadseregébe és csodák-csodája, egymaga legyőzi a filiszteusok izomemberét, Góliátot, az óriást, akivel a filiszteusok évek óta riogatták a zsidó hadsereg katonáit. Dávid egyre népszerűbb lesz, Saul még a lányát is nekiadja, azonban a király féltve pozícióját az ifjú reménységtől üldözni kezdi korábbi protezsáltját. Azonban a sors úgy rendeli, hogy Dávidból király lesz, méghozzá nem akármilyen.

Izrael határait kiterjeszti, területe ebben a korban nagyobb lesz, mint valaha korábban, vagy őt követően. Gazdag, modern államot épít, mely az isteni igazságon, a könyörületen és a jogon alapszik. Nagy álmát azonban, hogy Istennek maradandó „házat” építsen, mégsem teljesítheti be, ez fiára, Salamonra vár majd, kinek kezéhez nem tapad a háború vére.

Dávid lenyomata lépten-nyomon érezhető a Bibliában, nem csak az általa jegyzett, minden bizonnyal az ókori költészet egyik legcsodálatosabb művében, a Zsoltárok könyvében, de Dávid neve több, mint ezerszer fordul elő Biblia-szerte.

Dávid korántsem tökéletes. Szerelme Bátsévával, pontosabban annak módja, hogy feleségül vehesse, kivívta kortársai és a próféta nemtetszését, és más esetekben is úgy tűnik, Dávid rendkívül valószínűtlen hős.

Talán ezért is lehet, hogy a Talmud arra hívja fel figyelmünket, hogy mikor vezetőt állítunk magunk fölé az olyan legyen, akinek „vannak csontvázak a szekrényében”¹, azaz korántsem tökéletes. Ugyanis vezetőinkre példaként tekintünk, ha valaki túl tökéletes, az elérhetetlen példával szolgál, senkit sem fog motiválni. Olyan példaképekre van szükségünk, akikhez viszonyulni tudunk, akik ösztönöznek bennünket arra, hogy olyanná váljunk, mint ők.

Dávid halálos ágyán Salamont, teszi meg örökösévé, azonban egy másik fia, Adonijáhu kissé „beelőzve” királynak kiáltja ki magát. Dávid, mikor értesül a hírről megnyugtatja feleségét, Salamon anyját és kihirdeti, hogy Salamon a jogos trónörökös. Ekkor Batséva szájából elhangzik az azóta kissé módosított változatban a zsidó hagyományban szinte közmondássá vált mondat: „Örökké éljen az én uram, Dávid király!”²

E módosítást a Misna szerzője, Jehuda háNászi (Jehuda a fejedelem) végzi, aki a Szánhedrin (rabbinikus főbíróság) vezetője volt a polgári időszámítás utáni második században és kijelenti „Dávid, Izrael királya örökké él”.

A Szánhedrinnek, ennek a rabbinikus bíróságnak volt egyik feladata, hogy tanúk leírása alapján kihirdesse az újholdat, azt az időpontot, amikor a hold miután „elsoványodott”, ismét „hízni” kezd. Ez a nap ugyanis a zsidó hónapok kezdete, a jelenség huszonkilenc és fél naponta megfigyelhető, így a Szánhedrin határozott arról, hogy az adott hónap huszonkilenc vagy harminc napos legyen, az év ünnepei és még számos fontos dolog múlt ezen.

Jehuda rabbi, aki maga is rendkívül sok vészterhes időszakot élt át a római elnyomás terhe alatt, alig száz évvel a második jeruzsálemi Szentély pusztulása után, jól tudta, hogy a zsidó nép szerencséje épp olyan forgandó, mint ahogy a hold csökken és növekszik. Egyszer fent, egyszer lent. És bár épp az ő idejében úgy tűnt, hogy a zsidó királyság végleg elmúlt, tudta, hogy az isteni gondviselés nem hagyja cserben népét és Dávid királysága ismét feléled majd, a megváltás napjaiban.

A Talmud elmondása szerint egy alkalommal Jehuda háNászi úgy instruálta Rabbi Chiját, hogy az menjen egy Jeruzsálemtől nem messze található helyre, Éjn Távba, ott nézze meg, hogy megtörtént e a hold megújulása, majd küldjön neki jelet, ha megtörtént. A jel az legyen, hogy „Dávid, Izrael királya örökké él!”³

Ez a mondat nem pusztán egy praktikus megoldás volt, hanem reményt adott a Szentély pusztulása után lelkileg megroppant zsidó népnek arra, hogy lesz még idő, amikor ismét jobbra fordul sorsunk, amikor ismét visszaáll a dávidi dinasztia királysága. Ennek érdekében került be ez az örök mondat a holdszentelés minden hónapban jelképesen megtartott rituáléjába is. 

Kövess a Facebookon is: https://www.facebook.com/lekvaresjam.hu/

1. Babilóniai Talmud, Juma traktátus 22b. A Talmud szóhasználata: „Csak olyat állítunk közösségünk vezetőjének, aki hagyott maga mögött férgeket.”
2. 1Királyok 1:31
3. Babilóniai Talmud, Ros Hásáná traktátus 25a