A zsidó hitrendszer egyik legfontosabb tétele a megváltásban való hit. Mose ben Maimon rabbi, a híres Maimonidesz (1135-1205) a Misnához írt kommentárjában veszi számba a zsidók hitének legfontosabb elemeit, köztük megjelenítve a Messiásban, a Megváltóban való tökéletes hitet, melyet a középkori filozófus, a Talmud alapján a Tórából eredeztet: „És lesz, ha rádjönnek mindezek a dolgok, az áldás és az átok, melyet eléd tettem, és szívedre veszed mind a népek között, ahova kivetett téged az Örökkévaló, a te Istened, és megtérsz az Örökkévalóhoz, a te Istenedhez és hallgatsz az ő szavára mind aszerint, amint és parancsoltam neked ma, te és gyermekeid, egész szíveddel és egész lelkeddel, akkor visszahozza az Örökkévaló, a te Istened foglyaidat és irgalmaz neked, újra összegyűjt téged mind a népek közül, ahova elszórt téged az Örökkévaló, a te Istened. Ha lesznek a te kivetettjeid az ég végén onnan is összegyűjt téged az Örökkévaló, a te Istened és onnan is elvesz; és bevisz téged az Örökkévaló, a te Istened az országba, melyet elfoglaltak őseid, hogy (ismét) elfoglaljad; jót tesz veled és megsokasít jobban, mint őseidet. És körülmetéli az Örökkévaló, a te Istened szívedet és magzatod szívét, hogy szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet egész szíveddel és egész lelkeddel, a te életed kedvéért. És adja majd az Örökkévaló mindez átkot ellenségeidre és gyűlölőidre, akik üldöztek téged. Te pedig megtérsz és hallgatsz az Örökkévaló szavára, és megteszed minden parancsolatait, melyeket én neked ma parancsolok; és bővelkedővé tesz téged az Örökkévaló, a te Istened kezed minden munkájában, méhed gyümölcsében, barmod gyümölcsében és földed gyümölcsében javadra, mert újra fog rajtad örülni az Örökkévaló javadra, amint örült őseiden, ha hallgatni fogsz az Örökkévaló, a te Istened szavára, hogy megőrizd parancsolatait és törvényeit, melyek meg vannak írva a tannak könyvében, midőn megtérsz az Örökkévalóhoz, a te Istenedhez egész szíveddel és egész lelkeddel.”¹

Bár a megváltásban és a Megváltóban való hit szinte alapkövetelmény, a megváltás idejére és a megváltó személyére vonatkozólag vajmi keveset tudunk. Azon felül, hogy a Megváltó Dávid király egyenesági leszármazottja kell legyen és persze Istenfélő, jámbor és nagytudású személy, szinte bárki, akire ráillik ez a személyleírás lehet a Messiás. Bár a Maimonidesz szerint a Messiás személye csak akkor bizonyosodik be, ha az összegyűjtötte Izrael száműzöttjeit és a zsidókat visszavitte a Szentföldre, felépíti a harmadik jeruzsálemi Szentélyt, feltámasztja a halottakat, sikerrel vívja meg Isten háborúit a hitetlenekkel szembern (nem feltétlenül fizikai háború, lehet ideológiai ütközet is) és elhozza a világbékét, amelyben a Föld minden népe felismeri az egyetlen és igaz Istent. Ebben az esetben bizonyosra vehető, hogy ez az adott személy a Messiás. A maimonideszi gondolat szerint tehát a Messiás személye a cselekedetei által mutatkozik meg.

Talán a sokezer éves száműzetés és a messiásvárás egyelőre hiábavalósága miatt, de több ember is volt a világtörténelemben, akikről tömegek hitték, hogy ők a várva várt Megváltó, aki majd véget vet a zsidó nép bolyongásának és szenvedésének.

Persze ezekről az emberekről kiderült ugyan, hogy nem ők azok, akikre oly régen várunk, mégis a vágyakozás olyan erős, hogy sokszor az egyértelmű sem volt elég meggyőző, hogy a tömegeket lebeszélje az adott személyben való hitről.

A zsidó történelem első össznemzeti katasztrófája, az első jeruzsálemi Szentély pusztulása után következő 70 éves babilóniai fogságból Ezra (Ezsdrás) próféta vezette vissza a nép (egy részét) a Szentföldre és építette fel a második Szentélyt és szolgált egyfajta messiásként, bár az ő szerepe, bármilyen nagy és dicső, elmaradt a Tóra és a próféták által jövendölt megváltástól. A zsidó nép majd fele Babilóniában maradt azután is, hogy ismét szabadon lehetett a Szentföldön zsidóknak élni és ott, alapvetően zsidó vezetésű autonómia éledt újra. A második Szentély 420 éves fennállásának vége felé azonban, mikor a vallási és a világi vezetést is ellepte a korrupció, a megváltás iránti jogos várakozás éledt fel a zsidó szellemi életben. Ezt tetézte a rómaiak megszállásának kegyetlensége, melyből kikecmeregni szinte lehetetlennek tűnt, csak isteni csoda segíthet, van-e megfelelőbb idő a Messiás eljövetelére?

A zsidóságon belül működő korai keresztény csoportok ezért nem alaptalanul bíztak a karizmatikus, fiatal és hiteles vezető képességeiben és remélt isteni kiválasztottságában, a katarzis azonban elmaradt. Nem teljesültek a próféták által megjövendölt csodás események. A keresztény irányzat néhány év, évtized alatt teljesen különvált a mainstream rabbinikus judaizmustól, teológiája megőrizte ugyan a zsidóság alapelemeit, de hitét a keresztény Megváltó személye és az általa elkövetett csodák köré építette.

A várt megváltás elmaradása csalódottságot szült ugyan a zsidóságon belül, azonban nem eleget ahhoz, hogy alig száz évvel később, az i.sz. második század elején, a római megszállás elleni szabadságharcot egy ideig sikeresen folytató Simon Bar Kochbáról ne gondolja nemzedéke, köztük annak szellemi vezetői, hogy ő maga a Messiás.

Hiába hirdette a nemzedék egyik vezető rabbija, Rabbi Akiva is, hogy Bar Kochba a megváltás várva várt elhozója, miután a hadvezér sikerei fejébe szálltak, az agg rabbi is jobb belátásra tért, rájött, hogy még nem érkezett el az idő Isten színe előtt a messiási időkre. Bar Kochbát i.sz. 135-ben megölték, vele szertefoszlott a megváltás azonnal beteljesedő álma.

A Bar Kochba forradalmat a kijózanodás néhány évszázada követte. A zsidó népnek végleg be kellett rendezkednie egy Szentély nélküli, Szentföldön kívüli életre. Az ezen évszázadok alatt lejegyzésre kerülő, korábban vagy ezerötszáz évig szájhagyomány útján tovább örökölt Szóbeli Tan, a Misna és annak magyarázata, a Talmud, igyekezett jóslásokba bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy mikorra is várható a megváltás, meddig kell „kihúznunk” száműzetésben a világ népei közt.

A becslések közt akadt olyan, mely távoli időpontra becsülte a megváltást, lehűtve ezzel az esetleges túlfűtött várakozást és arra kapacitálva a zsidó népet, hogy az evilági feladatokra koncentráljon, a tórai parancsolatok betartására és a morális életre. „Élijáhu tanházában azt tanították: hatezer évig áll fenn a világ, [ebből] kétezer év a káosz ideje, kétezer év a Tóráé és kétezer év a Messiási idők.”²

Akadtak azonban a véget karnyújtásnyi közelségbe prediktáló jóslatok is. Ezek közt a polgári 440. évre³ és a 471. évre is születtek jóslatok⁴.

Akadtak olyanok, akik a talmudi becslést konkrét jóslatnak gondolták és akadtak olyanok is, akik saját magukban vélték felfedezni a messiási potenciált. Ilyen voltegy bizonyos Mose Kréta szigetéről az ötödik században, aki Mózes mesterünkhöz hasonlóan vissza kívánta vezetni a zsidó népet a Szentföldre. Ötletéről ügyesen győzött meg komoly tömegeket, akik minden tulajdonukat maguk mögött hagyva egyenesen a tenger felé vették az irányt. Szárazlábbal, mint őseik egykor Egyiptomból menekülve. Sokan a háborgó tengerbe vesztek, a szerencsésebbek csak a magukkal vitt értékeiket veszítették el. Mose maga eltűnt, sokak szerint a tengerbe veszett, de az is lehet, hogy látva, amint előtte nem nyílik meg a tenger, egyszerűen csak kereket oldott.

A középkor nem szűkölködött a messiás-jelöltekben.

A 12. században Menáchem ben Slomo, népszerűbb nevén Alroy Dávid, aki művésznevét annak okán vette fel, hogy ezzel is bizonyítsa a dávidi dinasztiából vonatkoztatható pedigréjét, a Szentföld visszafoglalására tette fel életét. Kisebb hadsereget akart toborozni és eltávolítani a muzulmán uralmat a zsidók országa felől, azonban harcias kedve nem védte meg a nálánál lényegesen harcképzettebb muszlimok kardjától. Követői sok éven át éltették Menáchem messiási mivoltában való hitet, mozgalmuk levált a mainstream judaizmustól, de a menáchemisták alig száz év alatt eltűntek a történelem süllyesztőjében.

A történelem talán leghíresebb álmessiása egy bizonyos Sábtáj Cvi volt, aki a törökországi Smyrnában született. Nagytudású, szentéletű, igen bölcs ember volt, aki, lenyűgöző intellektusa miatt, már fiatalkorában érezte, sokra hivatott az életben. Rendkívül szerény életmódja és félelmetes tudása miatt az őt körül vevők közül egyre többen kezdték a Messiást látni benne, híre elterjedt az egész zsidó világban. Cvi egy idő után maga is elhitte, amit róla gondolnak és egyre több kinyilatkozásban hirdette a megváltás eljöttét. Néhány furcsa rendelete és megütköző új szokásai a rabbik többségének körében visszatetszést váltottak ki, sokan elpártoltak tőle, azonban komoly tömegek sorakoztak fel mögötte. Miután Cvi a Szentföldre látogatott, az ott élő zsidókból is komoly rajongótábort gyűjtött. A gázai Nátán, egy Sábtáj Cviben rejlő lehetőséget ügyesen megérző fiatalember komoly PR munkát végzett annak érdekében, hogy Sábtáj Cvi híre a világ minden pontjára eljusson.

Cvi törökföldre való visszatérése után a szultán komoly potenciált látott a zsidó turizmusból, melyet Sábtáj Cvi követői végeztek mesterüket látogatva. Azonban miután kitudódott és egyre komolyabbá vált az az ambíció, hogy a török fennhatóság alatt álló Szentföldre a zsidók tömegesen térjenek vissza Sábtáj Cvi vezetésével, az uralkodó jobbnak látta bebörtönözni Sábtájt. Követői ekkor nem, hogy elpártoltak volna tőle, de messiási idők előtti „szülési fájdalmakat” látták a mesterüket érő megpróbáltatásokban. A szultán már végképp nem nézte jó szemmel a zsidók lelkesedését, akik bízva a mielőbbi megváltásban, felhagytak a munkával, csomagoltak és hajókat béreltek.

Sábtáj Cvit az uralkodó döntés elé állította: vagy felveszi az iszlám hitet, vagy egy fejjel rövidebb lesz. Sábtáj Cvi az életet választotta, de még az iszlámra való áttérés sem tántorította el követőinek egy részét, igaz, eddigre már követői jelentősen megfogyatkoztak.

A Sábtáj Cvit követő érdeklődés megfogyatkozott, szabadulása után ismét megházasodott, 1676-ban a törökországi Ulkumban halt meg.

Követői évszázadokig éltették a hitet, a sábáteusok írmagja még a 20. század elején is megtalálható volt, igaz eddigre már semmi közük nem volt a judaizmushoz, követői minden más nációból jöttek.

Az álmessiások miatti csalódás rendkívüli károkat okozott a zsidó történelemben, a Sábtáj Cvit követő kiábrándulás miatt kissé kiment a divatból a Messiásról való elmélkedés.

Mivel a messiásvárást a különböző nemzeti traumák felerősítették (Szentély pusztulását követő Bar Kochba illetve az 1648-49-es ukrajnai vérengzésben elpusztított mintegy 300 ezer zsidót követő Sábtáj Cvi), a messiásvárás a Holokauszt után ismét felerősödött, a zsidó állam megalakulásában ma is minden korábbinál kézzelfoghatóbb bizonyítékát látják sokan a messiási idők közeledtének.

Kövess a Facebookon is: https://www.facebook.com/lekvaresjam.hu/

1. 5Móz 30:1-10
2. Talmud, Ávodá Zárá 9a
3. Talmud, Szánhedrin 97b
4. Talmud, Ávodá Zárá 9b