A modern orvostudomány számos létfontosságú szerv átültetésére képes, köztük vese vagy szív egyik emberből a másikba való áthelyezése életmentő lehet. De vajon mit mond a háláchá, a zsidó vallásjog a szervátültetésről, azaz miként tudjuk a Biblia és a Talmud örök törvényeit egy ilyen modern kérdésben alkalmazni. 

Számos vallásjogi témát érint a kérdés, köztük például azt, hogy vajon megengedett-e egy embernek, önszántából, túlzott veszélyhelyzetbe kerülnie. A vese átültetésnél nyilvánvalóan a donor is veszélynek van kitéve nem csak a műtét során, de azt követően is.

A híres 16. századi törvényhozó, Dávid ben Slomo ibn (Avi) Zimra Egyiptomban élt rabbihoz, akit nevének kezdőbetűi alapján Rádvázként ismerünk) (1479–1573) egy kényes ügyben érkezett kérdés. Kalózok elfogtak két zsidót és az egyiket arra kényszerítik, hogy levághassák a kezét, cserébe szabadon engedik társát. A rendkívül morbid szituációval kapcsolatban a Rádváz azt mondta¹, hogy senkinek nem kell életveszélyes kockázatot vállalnia felebarátja megmentéséért, azonban szabad akaratból dönthet úgy, hogy kockáztat. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Rádváz különbséget tesz a lehetséges életveszély és a bizonyos életveszély közt, ez utóbbi esetén megtiltja, hogy az illető engedjen a követelésnek még akkor is, ha ezzel felebarátját mentené meg.

A Rádváz e híres döntvénye alapján számos mai döntvényhozó úgy rendelkezik, hogy nem kötelező szervet felajánlani transzplantációra, azonban ha valaki úgy dönt, hogy szeretne, ha és amennyiben ez nem jár bizonyítható életveszéllyel, úgy megteheti és nem csak megteheti, de az minden bizonnyal nemes és jó cselekedet.²

Menáse Klein (1924–2011), magyar származású ungvári rabbi, aki a második világháború borzalmait követően számos igen kényes kérdésben kellett állást foglaljon a veseátültetéssel kapcsolatosan kijelenti³, hogy bár az ember vállalhat kockázatot a közösség (tehát több ember) életének megmentése érdekében, egy másik emberért nem szabad túlzó veszélynek kitennie magát. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy Klein rabbi döntvénye 1973-ban született, amikor a vesetranszplantáció a mainál jelentősen nagyobb veszélyt jelentett.

Hasonló módon rendelkezik az első lubavicsi rebbe, a liádi Sneur Zálmán rabbi Sulchán Áruch háRáv törvénykódexében, ahol kijelenti⁴, hogy az ember nem vállalhat (végzetes) kockázatot embertársa megmentése érdekében és bár az első lubavicsi rebbe nem vesetranszplantációról beszél, döntése a korábban igen veszélyes beavatkozásra is minden bizonnyal érvényes lehetett.

Mi a helyzet akkor, ha egy halottból kívánunk szervet átültetni egy élő emberbe?

A talán legfontosabb vallásjogi kérdés ebben a helyzetben a halál beálltának megállapítása. Ugyanis az „agyhalál” beálltakor a szív és a tüdő működhetnek, igaz, mesterségese, gépek által működtetve.

Az egyszerűség kedvéért nézzük meg előbb azt az esetet, amikor a vallásjog alapján egyértelműen beállt a halál. Ilyenkor három lehetséges szempontot vesz figyelembe a vallásjog:

• Annak tilalma, hogy valaki egy halottból származtasson hasznot⁵. Egy szerv halottból való eltávolítása minden bizonnyal áthágja ezt a tilalmat.⁶
• A halott megalázásának tilalma⁷, mely minden bizonnyal megtörténik, ha abból kiemelnek egy szervet
• A halott eltemetésének kötelezettsége⁸, mely a halott minden testrészére/szervére vonatkozik, így amennyiben az egyik testrész (ez esetben a vese) nem kerül eltemetésre, úgy ez a kötelesség sérül.

A fenti három tiltás illetve kötelesség sérülhet ugyan, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni a Tóra illetve a háláchá (vallásjog) azon alapvetését sem, hogy az emberi élet mentése felülír minden más kötelezettséget és tilalmat. Ehhez azonban meg kell állapítani, hogy a vese átültetése valóban életmentéssel jár-e?

Alapesetben az élet mentése valóban olyan törvény, mely felülír minden más tilalmat⁹, így a fent megfogalmazott három kérdést is.

Így rendelkezik a híres 17. századi vallásjogi szaktekintély, Jákov Emden rabbi (1697-1776) is, aki amikor egy híres responzumban azt kérdezték tőle, hogy vajon szabad-e boncolni egy halottat (a boncolást a fent említett okokból tiltja a zsidó vallásjog) annak érdekében, hogy az abból tanultakból később profitáljon az orvostudomány, azt válaszolta, hogy csak és kizárólag akkor, ha a tanultakból közvetlen módon profitál egy súlyos beteg.¹⁰

Emden rabbi e híres döntvényére alapozzák egyébként legtöbben azon álláspontjukat, miszerint szabad egy halottból szervet eltávolítani, ha annak közvetlen haszna van egy másik beteg szempontjából. Olyannyira, hogy a legtöbben ezt micva, azaz kötelesség alapra helyezik.¹¹ Mások szerint a halott (minden testrészének) eltemetése olyan kötelesség, mely érvényben marad ilyen esetekre is.¹²

Tegyünk egy rövid kitérőt, mert érdemes annak kérdését is megvizsgálni, hogy mi a helyzet az olyan szervátültetésekkel, melyek egyértelműen nem életmentő célt szolgálnak, mint például a szaruhártya-átültetés?

Isszer Jehuda Unterman (1886-1976), híres múlt századi litván döntvényhozó ezoterikus magyarázata szerint a halott (és minden szervének) megfelelő eltemetése kötelezettsége azért nem érvényes a szervátültetés esetére, mert amikor egy halott egyik szervét átültetik egy másik, azonban élő emberbe, olyankor a szerv quasi feltámad, azaz újra él, így az a konkrét szerv nem tekinthető halottnak.¹³ Ez a magyarázat megoldja annak kérdését is, hogy a szerv elmozdítása a halottból a halott tiszteletének megsértése volna.

Mindezek tudatában most már elég információval rendelkezünk ahhoz, hogy az életmentő szerv átültetésének és a halál beálltának kérdését megvizsgáljuk.

Számos életmentő szerv, így például a szív átültetés esetén a donor agyhalott állapotban van, ahogy azt fent írtam. Vajon az ilyen állapot a háláchá (vallásjog) alapján halálnak tekinthető-e, ha a szív és tüdő „mindössze” gépek munkájának eredményeként dolgozik.

Ha ugyanis a donor élőnek tekinthető, akkor szívének kivétele minden bizonnyal gyilkosság volna, mely bizonyosan nem megengedett.¹⁴ (Zárójeles megjegyzés, hogy egy emberélet akkor sem áldozható fel egy másik megmentése érdekében, ha megmenteni kívánt ember élete „értékesebbnek” tűnik, például azért mert fiatalabb, mint akit meg kívánnánk áldozni.)

Ha ugyanakkor az agyhalál állapota halálnak tekinthető, úgy a fent korábban leírtak lépnek érvénybe.

A halál beálltának kérdése évezredek óta megmozgatja a vallásjogi döntéshozók intellektusát és mivel rendkívül bonyolult a kérdés, igyekszem leegyszerűsíteni az egyes álláspontokat.

Az egyik vélemény szerint a halál beállta a lélegzés megszűnésének pillanatában áll be.¹⁵

Más szerint a halál akkor következik be, ha megszűnnek a szív- és a légzőszervi funkciók (eszerint még akkor is, ha a spontán légzés megszűnik, mindaddig, amíg a szív ver, a beteget életben van).¹⁶

A harmadik vélemény szerint a halál az agyhalál állapotának beálltakor következik be.¹⁷ (itt érdemes megjegyezni, hogy ezt a véleményt a legtöbben vitatják.)

Sőt, azok, akik a spontán légzés megszűnését tekintik a halál meghatározásának, azon a véleményen vannak, hogy az agy valószínűleg a halál pillanatát jelzi, mert az agytörzs elhalása után megszűnik a spontán légzés képessége.

Ha az agyhalál állapotát tekintenénk a tényleges halál beálltának jelzőjeként, úgy a halottból kivett szerv nyilván nem számít gyilkosságnak.

Érdekes módon  Izrael Állam Főrabbinátusa 1986 óta a lélegzéshez szükséges szervek leállását tekinti a halál beálltának, ily módon az agyhalál mintegy indikátora ennek a pillanatnak.

Sokan azonban, ahogy írtam, nem az agyhalált tekintik a halál beálltának, így egy szerv donorsághoz várni kellene, míg a szív és a légzési funkciók is leállnak.¹⁸

Ha és amennyiben e legutóbb említett érvrendszert tekintjük érvényesnek fennáll annak problematikája, hogy bármilyen olyan előkészület a halál beálltának utánra, mely akár egy másodperccel is megrövidítheti a majdani donor életét, gyilkosságnak tekinthető.¹⁹ Másrészről ha a minden életfunkciót csak mesterséges segítséggel produkálni képes beteget életben tartjuk, esetleg felesleges szenvedést okozunk neki, mely szintén tilos.²⁰

Mint említettem ennek az írásnak nem az a célja, hogy konkrét döntést mutasson, minden hasonló eset szakavatott, a vallásjogban igen jártas ortodox rabbi döntését igényli. Mégis talán sikerült rávilágítani néhány részletére ennek az igen bonyolult és nagy tapintatot igénylő kérdésnek.

Kövess a Facebookon: https://www.facebook.com/lekvaresjam.hu/ és keresd a Lekvár és JAM podcastet az Apple és a Google podcast lejátszóin, a Spotify-on, a Youtube-on, a Deezer-en és a TuneIn Radio-n.         

1. Sáálot uTesuvot haRadbaz, második kötet 1052.
2. Igrot Mose, Joré Déá, második kötet 174:4 és Cic Eliezer 10. kötet 25:7. Lásd szintén Ovadiá Joszéf rabbi Dinéj Jiszráel 7. kötet, 25-43 old.)
3. Misné Háláchot 6. kötet, 324
4. Hilchot Sábát 329:8 és Hilchot Nizkéj Guf váNefes 7.
5. Talmud, Avodá Zárá, 29b.
6. Igrot Moshe, Joré Déá, 1. kötet,229
7. Talmud Chullin 11b és Talmud Bává Bátrá 154a-b.
8. Misné Torá, Hilchot Ável 12:1
9. Hilchot Jeszodéj háTorá 5:1.
10. Lásd Noda BiJehuda responzum 2:210
11. Igrot Mose, 2. kötet 174.
12. Cic Eliézer 13. kötet 91.
13. Sévet miJehuda 312-322 old.
14. Szmáchot traktátus 1:1 és Misné Torá, Hilchot Roceách uSmirát háNefes 1:9
15. Steinberg rabbi, Assziá, 3. kötet 393 old.
16. Sévet háLévi, 7. kötet 235:2, 8. kötet 67:2 és 86.
17. Igrot Mose Joré Déá, 3. kötet 132
18. Slomó Zálmán Auerbach rabbi, Minchát Slomo, Tinjána 86
19. Nismát Avráhám, 4. kötet 145-150
20. Igrot Mose Joré Déá, 2. kötet 174