Gyerekkorom egyik kedvenc írója minden kétséget kizáróan a Meghökkentő mesék, a Charlie és a csokigyár és még ki tudja hány könyv szerzője, Roald Dahl volt. Írásai mai napig szórakoztatnak, alkalomadtán még idézek is belőlük. Rajongásnak csak túlzással nevezhető elismerésemet aligha viszonozta volna az 1990-ben meghalt norvég származású, de Walesben született és angolul író szerző, ha tudta volna, hogy valahol Budapesten egy zsidó kisfiúra nagy hatással vannak munkái.

Roald Dahl ugyanis nem szerette a zsidókat.

1983-ban egy vele készült interjúban azt mondta: „Van valami a zsidókban, ami ellenérzést vált ki az emberből...még az a nyomorult Hitler sem véletlenül pécézte ki őket” – fogalmazott az akkor 77 éves író. Néhány évvel később, halála előtt pár hónappal, 1990-ben, ennél is egyértelműbben artikulálta antiszemitizmusát, amikor kijelentette: „Nyilvánvalóan Izrael-ellenes vagyok és az idők során antiszemita lettem”.

Dahl családja, és az irodalmi életművét gondozó társaság, bocsánatot kért a szerző zsidóellenes retorikája miatt. "A Dahl család és a Roald Dahl Story Company mélyen elnézést kér az érthető sérelemért, amelyet Roald Dahl egyes nyilatkozatai okoztak" - tették közzé a Dahl hivatalos honlapján. A bocsánatkérést a magam részéről elfogadom, bár kétlem, hogy ez pótolhatja azt a kárt, amelyet Dahl a fiatal olvasók generációinak okozott, akik felnéztek rá, és akiket befolyásoltak nézetei és zsidóellenes kijelentései.

Dahl élete számos tragédiával volt terhelt. Első felesége Patricia Neal amerikai színésznő volt, akitől öt gyermeke született, később elváltak. 1960-ban csecsemő fiuk, Theo súlyosan megsérült egy autóbalesetben, és agykárosodást szenvedett. Két évvel később hétéves kislányuk, Olivia, kanyaró okozta komplikációkban halt meg. 1965-ben Patricia agyvérzések sorozatát szenvedte el, részben megbénult és képtelen volt beszélni. Dahl gondosan ápolta és vagyonát illetve befolyását arra is használta, hogy segítse az agykárosodás kezelésének, a stroke helyreállításának és a kanyaró elleni oltásoknak kutatását.

Ezzel szemben tragédiára hidegséggel is reagált, amely számos könyvében tapasztaljuk kegyetlen humorát. Amikor lánya, Olivia kanyaró miatt volt beteg, Dahl felidézte, hogy „még a kiütései miatt is ugrattuk”. Amikor felesége, Patricia a stroke miatt nem emlékezett szavakra és furán hangzó szavakat mondott helyettük, Dahl ezeket használta fel könyvei humorának forrásához. Később egyértelműsítette, hogy mindezen megpróbáltatások miatt elvesztette keresztény hitét, és hiányzott számára az a remény, amelyet a vallás kínálhatott számára.

Talán antiszemitizmusát is a megpróbáltatások miatt harag és düh váltotta ki.

A zsidók és Izrael iránti gyűlölete annak fényében még nehezebben érthető, hogy a második világháború alatt közvetlenül megtapasztalta, milyen fontos egy nemzeti otthon a sokat üldözött zsidó nép számára. Dahl a második világháború idején a brit királyi légierőben harcol és eltöltött egy rövid időt a mai Izraelben, ahol zsidó menekültekkel is találkozott, köztük számos gyermekkel. Memoárjában, a Going Solo-ban leírja a hitleri Németországból érkező menekültekkel való találkozást az észak-izraeli Haifa közelében. Miután leszállt a gépén, körülbelül ötven kisgyerek izgatottan jött ki, hogy megnézze. A gyermekekről egy Németországból menekült zsidó házaspár gondoskodott:

„Kik vagytok és kik ezek a gyerekek? - kérdezte Dahl a felnőttektől.

"Zsidó menekültek vagyunk" - magyarázta a férfi, hozzátéve, hogy „A gyerekek mind árvák. Ez a hazánk”.

Miután a férfi meghívta Dahl-t kicsiny házukba egy kávéra, hosszan beszélgettek Izrael központi szerepéről a zsidó életben, amelyet Dahl negyven évvel később szóról szóra megismételt könyvében.

"Önnek van egy országa, ahol élhet. Anglia." - mondta a zsidó férfi Dahlnak, „Ezért nincsenek problémái”.

Dahl dühösen azt válaszolta, hogy éppen Anglia áll háborúban Németországgal:

„Nem érdekli önt, mint zsidót, hogy Hitlert legyőzzük-e vagy sem?” – kérdezte.

„Már hogyne érdekelne” - válaszolta a zsidó férfi. „Fontos, hogy Hitlert legyőzzék. De ez csak hónapok kérdése. Történelmi távlatban ez egy nagyon rövid csata lesz ... Az mi küzdelmünk az ókor óta tart”.

"Még mindig tisztán emlékszem annak a kis háznak a belsejére és a tüzes szemű, szakállas férfira, aki rébuszokban beszélt velem" - írta Dahl;

„Hazára van szükségünk”- mondta a férfi, „Szükségünk van egy saját országra. Még a Zuluknak is van Zululandjuk. De nekünk nincs semmink.”

„Úgy érti, hogy a zsidóknak nincs országuk?” – értetlenkedett Dahl.

„Pontosan erre gondolok”- mondta a férfi, „Itt az ideje, hogy legyen!”

Dahl és a férfi sokáig beszélgettek, majd Dahl lefényképezte a gyerekeket és a földet, ahol gazdálkodtak. Az 1986-ban megjelent Going Solo című írásában Dahl ezt írta: „A zsidó árvák apró településének neve Rámát Dávid volt. A naplómban megírtam. Hogy ma megvan-e még, nem tudom.”

Ha Dahl csak kis időt szánt volna a nyomozásra, megtudta volna, hogy a Rámát Dávid nevű kibuc ma is virágzik. A kibucot 1926-ban alapították, és David Lloyd George volt brit miniszterelnökről kapta a nevét (aki akkor volt hatalmon, amikor kiadták a Balfour-nyilatkozatot, amelyben Nagy-Britannia támogatta egy zsidó haza létrehozását.) Ha Dahl akarta volna, akár meg is látogathatta volna a a kibucot még egyszer, és valószínűleg találkozott volna néhány, már felnőtt gyermekkel, akik emlékezhettek rá és köszönetet mondtak volna a nácizmus legyőzésében tett erőfeszítéseiért.

A Dahl családjának bocsánatkérése természetesen helyénvaló, bár maga Dahl soha nem tette meg ezt az utat. Ahogyan sohasem nyerte vissza azt az ártatlanságot és optimizmust, amely fiatalemberként minden bizonnyal benne élt.

„Az élet sok kis eseményből és néhány nagy eseményből áll” - írja Dahl a Going Solo bevezetőjében. Élete végén mondott szavainak azonban igenis van súlya.

Kövess a Facebookon: https://www.facebook.com/lekvaresjam.hu/, ahol minden este, vasárnaptól csütörtökig 20:00-kor élő tanulásban ismerkedhetsz meg a zsidó vallás alapjaival és keresd a Lekvár és JAM podcastet az Apple és a Google podcast lejátszóin, a Spotify-on és a Youtube-on