A víz szerepe a judaizmusban kiemelkedő. Mondani sem kell, hogy a víz a zsidó bölcselet szerint is az élet szimbóluma, ugyanakkor a Tórának is egyik szinonimája a rabbinikus irodalom szerint, „minden alkalommal [amikor a Biblia vizet említ] az a Tórára vonatkozik”.¹

Talán azonban soha nem foglalt el a víz olyan prominens helyet a zsidó vallási szertartások közt, mint a akkor, mikor a jeruzsálemi Szentélyben Szukot (az ünnepről korábban ITT írtam), a sátrak ünnepén vízáldozatot hoztak.

Történt ugyanis, hogy Szukot hét napos ünnepének minden reggelén a jeruzsálemi Siloách forrásból, mely a Templom-hegytől kissé délre folyik a Szentélyben szolgáló Leviták (Lévi törzsének leszármazottai, akik a Szentélyben a papok mellett olyan kiegészítő funkciókat is elláttak, mint a Szentély ügyes-bajos dolgainak kezelése, az áldozati állatok tartása és ellátása illetve ők voltak azok, akik zenével és énekkel kísérték az áldozati szertartásokat) 3 log (bibliai űrmérték, a 3 log kb. 1,03 liter) vizet hoztak amit azután az oltár egyik sarkába öntöttek a reggeli áldozat bemutatása során. Érdekesség, hogy az oltáron két lyuk volt, az egyikbe minden áldozathozatalkor bort öntöttek, a másik, picit kisebb lyukba pedig Szukot ünnepén a vizet. A két lyuk átmérője közt annyi különbség volt, hogy az oltárra töltött bor és víz egyszerre értek le, a két folyadék különböző sűrűségét figyelembe véve (a régi borok a maiaknál valószínűsíthetően kissé sűrűbbek voltak). A szombati áldozathoz szükséges vizet pénteken hozták fel és aranyedényekben tárolták a Szentély egy elzárt kamrájában.

A víz merítését és felhozatalát, csakúgy mint a vizet a Templom-hegyre felhordó Levitákat, trombitaszó és harsonák kísérték.¹ Szukot ünnepének estéin Jeruzsálem utcáin ünneplő tömeg mulatozott, fáklyákkal, zenével és artista mutatványokkal. A Talmud részletesen leírja, hogy a Szentélyben szolgáló Kohaniták (papok) meggyújtották az összes menórát (hétágú mécsest), melyek fénye olyan erővel világította meg Jeruzsálem városát, mintha fényes nappal lenne.² A rabbik és bölcsek szinte egymásra licitáltak artista és zsonglőrmutatványok bemutatásával, ami olyan örömünnepet váltott ki, hogy a Talmud leírása szerint „aki nem látott még vízmerítési-ünnepet, nem látott igazi örömünnepet egész életében”⁴

Nézők ezrei kísérték figyelemmel az eseményeket, a bámészkodók számára külön rámpákat és lelátókat készítettek.

A vízmerítési ünnep különlegessége abban rejlett, hogy ez az áldozat és a hozzá tartozó szertartás nincs megemlítve az [írott] Tórában, arról kifejezetten az ún. Szóbeli Tanból tudunk,⁵ így annak bemutatása egyben testamentum is volt a zsidó nép elkötelezettségének mind az írott (Tóra), mind a szóbeli (Misna és Talmud) Tan iránt.

A második Szentély idejében, amikor a zsidó nép jelentős részében egy olyan vallási irányzat uralkodott, mely csak az írott Tórát fogadta el isteni eredetűnek és elvetette a szóbeli (más néven rabbinikus) tanokat, a vízmerítési szertartás a papok hovatartozásának kinyilvánítása is volt egyben. A csak írott tant elfogadó irányzat követői, a mozgalom alapítójáról Cádok főpapról Cedukimnak (avagy Szadduceusnak) kapták nevüket.

Egy alkalommal egy Szadduceus főpap (kinek kilétét homály övezi)⁶ látványosan akarta bebizonyítani, hogy a vízmerítési szertartás, és így az egész Szóbeli Tan, helytelen, ezért amikor kezébe vette a Siloách forrásból merített vizet tartalmazó edényt, azt nem az oltár sarkára öntötte, hanem a lábára. A feldühödött tömeg látván a Szóbeli Tannak ezt a nyilvános megalázását, komolyan megdobálta a Főpapot az ünnepi csokor etrog-jaival (citrus gyümölcs, mely a szukoti csokor tartozéka, ITT olvashatsz róla bővebben, illetve ITT). Az incidenst követően, melynek kis híján forradalom lett a vége, minden évben a Főpap magasra emelte a vizet tartalmazó edényt, hogy mindenki jól láthassa, hogy azt az oltárra és nem a lábára önti.⁷

Bár a jeruzsálemi Szentély már nem áll, így az áldozati szertartások, velük együtt a szukoti vízmerítés is megszűntek, szukot ünnepének estéin ma is szokás kisebb-nagyobb ünnepségeket rendezni, hiszen az ünnep egyik legfontosabb parancsolata, hogy az ember az ünnep napjait örömben és vidámságban élje meg „És örülj ünnepeden, te, fiad, leányod, szolgád, szolgálód, a levita, az idegen, az árva és az özvegy, akik kapuidban vannak.”⁸

1. Babilóniai Talmud, Bava Kama traktátus 82a
2. Misna, Szuka traktátus 5:5
3. Babilóniai Talmud, Bava Kama traktátus 82a
5. Szóbeli Tannak nevezzük azokat a törvényeket, melyeket Mózes Istentől kapott a Szináj hegyen abban az időben amikor a Tórát is átvette. Ezek a törvények szájhagyomány útján szálltak atyáról fiúra, mesterről tanítványra, mígnem cca. 1.800 évvel később, az addigra jelentősen formálódott, kiegészült információt le nem jegyezték először kivonatos formában a Misnában, majd később bővebben a Talmud sok ezer oldalán.
6. Egyes vélemények szerint a Főpap neve Cádok volt, mint a mozgalom alapítója (Talmud, Szuka traktátus 48b) mások szerint neve Babitszi volt (Toszefta, Szuka traktátus 3:16)
7. Misna, Szuka traktátus 4:4
8. 5Móz 16:14