Sokan ismerik Alexandre Dumas, a Monte Cristo grófja c. regényéből ismert mondást: „Nem kell hinned Istenben, elég, ha ő hisz benned!” De vajon valóban így van ez? Mennyire központi kérdés a zsidóságban, hogy az ember hisz e az egy Istenben vagy nem?

A korai időkben, mondjuk az ókorban, az ateizmus fogalma szinte ismeretlen volt. Az ember, függően attól, hogy mennyire volt fejlett az absztrakt képzelő ereje hitt különböző istenekben vagy tárgyakat, jelenségeket ruházott fel isteni tulajdonságokkal. Olyan is akadt, például a görög vagy római mitológiában, de nem a jelenség nem volt ritka más kultúrákban sem, hogy az isteneiket ruházták fel emberi tulajdonságokkal. A görög mitológia szereplői ezért hisztiznek, veszekednek, sokszor kifejezetten erkölcstelenek, úgy viselkednek, mint egy dél-amerikai szappanopera szereplői, semmilyen módon nem mutatnak követendő példát az emberek számára.

A zsidók által hitt monoteizmus ennek éppen ellenkezője. Isten nem emberi, az embertől várja el Isten, hogy isteni módon és értékek szerint cselekedjen és viselkedjen.

Mindezek mellett, a Tórát, tehát Mózes öt könyvét olvasva, az ember nem találkozik az hit fontosságával, a Tóra az életvitel törvényeit írja le. Úgy is mondhatnánk, Isten nem kéri, hogy higgyünk benne. Isten arra vonatkozólag ad iránymutatást, hogy miként éljünk. A Biblia későbbi könyvei, főként a próféták írásai, már nagyobb hangsúlyt fektetnek az Istenhitre, ugyanakkor azt főként, mint morális iránymutatást írják elő, semmint öncélú lelki gyakorlatot.

Talán éppen ezért a korai rabbinikus munkák, mint a Misna vagy a Talmud sokezer oldalas könyvei, nem a hitet helyezik előtérbe, hanem a gyakorlatot. A hittel úgy vannak, hogy az alap, hiszen anélkül a gyakorlati útmutatások és törvények is értelmüket vesztik.

Ezt a filozófiát talán leginkább egy, Jeremiás próféta egyik verséhez fűzött magyarázatnál érjük tetten. A próféta egyik versét, miszerint „Engem pedig elhagytak, és nem tartották meg törvényemet”¹ a Misna korában született másik gigantikus rabbinikus munka, a Midrás úgy kommentálja, hogy a vers szerint Isten azt mondja: „bárcsak engem elfelednének, de a törvényeimet megtartanák.”²

Mintha Istent nem a benne való hit foglalkoztatná leginkább, hanem az, hogy az emberek morális, ha úgy tetszik isteni életet éljenek.

A zsidóság hit irányába mutatott hozzáállása a középkorban változott valamelyest. Ekkor ugyanis, főként a görög kultúrából öröklött, az iszlám és keresztény gondolkodók által finomított és tökéletesített filozófia tudomány a zsidókat is arra kényszerítette, hogy filozófiai válaszokat adjanak, természetesen szent irataik és rabbinikus hagyományuk alapján, alapvető filozófiai kérdésekre.

A 12. századi híres zsidó filozófus és kodifikátor, Mose ben Maimon rabbi, a Rámbám vagy más néven Maimonidész (1135-1204), 13 pontban foglalta össze a zsidó hit mibenlétét. Ez a lista az Istenhit mibenlétét is alaposan körbejárja, benne foglaltatnak olyan hitelvek, melyek a Teremtő egységére, örökkévalóságára vonatkoznak csakúgy, mint rögzítik, hogy Istennek nincs alakja és nem mérhető fel fizikai érzékszerveinkkel (a hittételekről ITT írtam korábban).

Maimonidész listája tulajdonképpen semmi újat nem tartalmazott, mindössze rendszerbe lett szedve mindaz, amit a Biblia és a rabbinikus irodalom alapvetésként értelmezett.

A zsidóság származás kérdése, aki zsidó anyától születik illetve ha megfelelő módon veszi fel a zsidó vallást, úgy ő zsidó, ezen pedig semmi nem változtat. Sem hit vagy annak hiánya, sem pedig az, hogy az illető az isteni útmutatások szerinti életmódot folytat e vagy sem. Itt fontos megjegyezni, a zsidó vallás felvételének tárgykörében, hogy a betéréshez elengedhetetlen, hogy a betérni szándékozó azonosuljon a tórai törvényekkel és azoknak betartását magára vállalja. Hitről azonban itt sincs szó, talán azért, mert az nem olyasmi, amelyet a betérést lefolytató rabbinikus bíróság ellenőrizni tud.

Mindezeken felül azonban, a maimonidészi hitelvek mégis leszögeztek valami újdonságot. Azt, hogy a zsidó néphez tartozáson belül mégis van egy másik, magasztosabb kategória. Mos eben Maimon rabbi így fogalmaz ezzel kapcsolatosan: „Ha egy ember a fenti hittételeket elismeri és magáénak vallja, úgy szerves része Izrael népének, nekünk pedig ugyanúgy kell viselkednünk vele szemben, ahogy azt a Teremtő megparancsolta, a felebaráti szeretet és irgalom mértéke szerint.”

Tehát Maimonidész szerint is zsidó volt az, aki esetleg nem volt hívő, azonban a nem-hívő, zsidó származású ember, nem teljes értékű tagja annak a népnek, mely az egy Istenben való hitből született Ábrahám által.

Kell-e hinni Istenben tehát, ahhoz, hogy az ember életét Isten szolgálatára tegye fel? Nem feltétlenül, persze mindenképpen segít.

 Kövess a Facebookon is ahol számtalan írást olvashatsz és előadást nézhetsz: https://www.facebook.com/lekvaresjam.hu/

1. Jeremiás 16:11
2. Peszichta deRáv Káhána Midrás gyűjtemény