Talán a legtöbbet Jeruzsálemről hallott és tud mindenki, hiszen közismert, hogy Jeruzsálem a judaizmus legszentebb helye. Előző posztomban írt analógiát használva ismétlem, Jeruzsálem a tűz városa, hiszen itt állt mindkét Szentély, melyekben az Istenszolgálat központi eleme az áldozathozatal volt. De Jeruzsálem azzal is kiérdemelte a ’tűz’ szimbólumát, hogy ez Isten városa, Isten pedig, ahogy a Tóra fogalmaz: „Mert az Örökkévaló, a te Istened emésztő tűz, buzgó Isten” (Móz5 4:24).

Az ezernyi érdekesség és szépség, történelmi és spirituális tanulság közül, csak egyet emelnék ki, ami számomra talán a legérdekesebb és legtanulságosabb tény Jeruzsálemmel kapcsolatban. Érdekes módon a zsidók, miután Józsué vezetésével elfoglalták a Szentföldet, Jeruzsálem nem került még zsidó kézbe. A várost és környékét jebusziták tartották kézben és csak Dávid királynak sikerült a várost az ország részévé tennie a honfoglalást követően majd, mint 400 évvel (Kir. 19:10). Ez a tény kiegészítve azzal, hogy a Józsué féle honfoglalás majd hét évig tartott, pedig azt gondolná az ember, hogy miután Isten már Ábrahám óta odaígérte a zsidóknak és kivezetett minket Egyiptomból, hogy nekünk adja az országot, az a minimum, hogy vörös szőnyegen menetelünk majd be. Ehelyett súlyos háborúk árán lett miénk az ország és Jeruzsálem, a Szentély majdani lakhelye is, csak sokkal később került a kezünkbe. Mindez reményt adhat és perspektívába helyezheti a mai Izraeli eseményeket és küzdelmeket.

Jeruzsálem, a város aminek a judaizmusban 70 neve van és több százszor van említve a Bibliában (már a Tórában is, igaz, ott „még csak” Sálem néven) a zsidó nép szívének minden dobbanása. Imáinkat Jeruzsálem felé irányítjuk, felépülését minden imádságunk központi elemeként említjük. Jeruzsálem nem csak a szentség fizikai valósága, de a világ „köldökzsinórja” és az emberiség reménysége.